Bár az időjós-békák vihart jövendöltek, valóságos nyári melegben szálltunk le az autóbuszról a szelíden hullámzó Balaton partján. Rövid szerelvény-igazítást követően máris a Ciprián-forrás felé vettük az utat.

Sajnos, a forrás valahogy megfeledkezett eredeti feladatáról, s aki itt akarta megtölteni kulacsát, bizony hoppon maradt. Szomjan azért nem maradt senki, az apró kellemetlenségért viszont bőven kárpótolt az üdezöld tavaszi erdő és a harsogó madárszó.

%%%%%

Hamarosan felértünk a Barátlakásokhoz. Ezek a bazalttufába vájt egykori hajlékok méltán híresültek el. Valószínűleg az I. András által letelepített ortodox görög szerzetesek, a baziliták alakították ki, s a remete-telepen három századon át élték bizonyára nem könnyű életüket. Hát igen, ilyen helyen vissza lehet révedni a múltba…A meredeken kapaszkodva meg-megnyílt a kilátás a még elég elhagyatottnak tűnő Balatonra, a szebb napokat látott füredi hajógyárra. Aztán felértünk a már a bronzkorban lakott Óvár ovális platójára. Valaha itt állott a környék legnagyobb földvára. Kis pihenőt tartottunk, csodálva a panorámát, hisz már a Külső-tó nádassal benőtt félkaréja is feltűnt. De a legnagyobb csoda talán a mindent elborító Orlay-murok békésen ringó virágtengere volt. Mintha egy megtévedt, kései hótakaró lepte volna be a már kizöldült tájat.

Újabb kis emelkedő után értünk utunk legmagasabb pontjára, a két éve ismét itt látható Kálváriához. Az eredetit, IV. Károly emlékére, 1926-ban emelték közadakozásból. Érintetlen maradt az ötvenes években, mígnem 1960-ban szemet szúrt valamelyik percembernek, s lerombolták. A korpusz és a két lator szobra Sümegre került őrző kezekbe, a többi anyag meg kézen-közön széthordatott. 2013-ban sikerült, ismét csak közadakozásból újjá építeni, hogy ismét a város egyik nevezetessége legyen.
Időnk és kedvünk lévén, a központon át lesétáltunk a Belső-tó partjára, megegyezve abban, hogy ez a táj bizony innen is nagyon szép!