Elindultunk Chamonix felé. Úton. Csodálatos napsütésben. Menjünk a hegyeken át? Kérdezem. Persze a válasz: Igen! Elsuhanunk több olyan hegy mellett, ahol már másztam vagy futottam. Barátaim – akikkel utazom – csak nevetnek, hogy az S6 pálya mellett egy szakaszon mindkét hegygerincet megfutottam, ismerem a legszebb ösvényeket és szinte névről ismerem az összes hegyet az út mellett..

2003 óta rendezik meg az Ultra-Trail du Mont-Blanc (UTMB) terepfutó versenyt, melyet a világ leggjobbjaként tartanak számon. 2024-ben egyetlen MTE tagként a magyar indulók között lehettem, így írtam nektek egy kis beszámolót erről a kicsit őrült de pozitív élményekkel teli megmérettetésről.

Start / Cél

Chamonix, Franciaország

Táv

176km

Szintemelkedés

9900m

Start időpontja / Limitidő

2024. augusztus 30. 18:00 / 46 óra 30 perc

Kvalifikáció

Legalább 2db 100K indexverseny teljesítése, valamint további feltétel legalább egy UTMB World verseny teljesítése

Az UTMB szintrajza ellenőrző- és frissítőpontokkal [klikk a nagyításhoz]

Az előkészületek

Az UTMB egy klasszikus alpesi terepultra verseny, ahol nem csak a táv és a szint, hanem az időjárás is erősen közbeszólhat. Ha nincs felhő, akkor a kitett részeken megfőzheti az embert a meleg, ha pedig az időjárás havat vagy esőt hoz akkor a kihűlés veszélye fenyeget és a haladás is bizonytalan a csúszós ösvényeken. Mentálisan és fizikailag egyaránt komolyan kell venni a felkészülést, ami sokszor kilépést jelent a megszokott komfortzónából és a mindennapi menetrendből. Ez meg is történt a felkészülés alatt, a téli/kora tavaszi szezonban a havas futások mellett túrasível másztam a hegyeket, valamint több belföldi és külföldi terepverseny mellett gyakran gyűjtöttem szinteket az Alpok és a Kárpátok közelebb eső hegyein. Ez mind időben és anyagilag is eléggé megterhelő, amire bár készültem, a mindennapokban komoly kihívással jár. Egy héttel a verseny előtt nem várt meglepetésként egy vírust nyeltem be, ami főleg hányással járt és a gyomromat teljesen tönkre vágta. De tudtam, hogy a teljesítést ez nem fogja akadályozni, csak nehezíteni, így a tervezett befutóidőmet el kell fejben engednem.

A felkészülés képei

Chamonix

Beérve a Mont Blanc vidékére elképesztő látvány fogadott. A gleccserek szinte befolynak mélyen a völgybe, szinte a városba (ilyet sehol máshol nem láttam), elképesztő vidék. Chamonix gyönyörű, azonnal magával ragadó kedves, hangulatos kisváros, ahol a föld minden tájáról találkozol emberekkel. Beszippant a lüktetés, ezért kicsit le is ragadtunk, de bemelegítésként végül felmentünk Csabi barátommal a Glacier des Bossons aljába. Ahogy belépsz az erdőbe, egy igazi alpesi vadonban találod magad, ahol a jégfolyamok az erdőig, sőt majdnem a városig nyúlnak. Ez – ha lehet ilyet írni – az egyik legszebb földi paradicsom.

A Glacier des Bossons, Chamonix és a start

Start

Péntek délután. Danival sétáltunk a startba Chamonix főutcáján. Mindketten tudtuk, hogy nem piskótát enni jöttünk. Az emberek tapsoltak, bíztattak. Iszonyat tömeg a startban, Jany Shepperd várt, hogy átadjam neki a váltóruhámat, nem sok hiányzott, hogy elkerüljük egymást. És ennyi, jött a start, az eleje futott, a közepe már sétált, a szurkolók összenyomtak a főutcán kétoldalról. Mindenki szurkolt, kolompot rázott vagy sípolt. Kiérve a központból kezdődött el a futás és leesett, hogy igen, itt vagyok és futom a lehetetlent.

Az első negyed

Nagy szárazság volt. A tömeg felverte a port, ezért próbáltam orrlégzéssel szűrni a hirtelen generált szmogot. Folyamatosan előztem az első dugóig, ahol kb. 10 perc volt az átjutás egy kapun. Első emelkedő után szinte szabadesés lejtő jött, utána ismét ünneplő tömegek és elképesztő hangulat St. Gervais és Contamines városokban. Közben besötétedett, de még az erdőben is rengetegen szurkoltak fáklyákkal és kolompokkal bíztattak a legdurvább emelkedőn. Ezután beértem a csend és sötétség birodalmába, ahol a kígyózó fény volt az egyetlen látnivaló a következő pár órában amit csak egy közeli vihar villámlásai és dörgései zavartak meg egy időre egy kis szél kíséretében.

A hajnal első fényei az olasz oldalon

Hajnalodik

A déli oldalon kezdett kirajzolódni újra a hegyek birodalma. Ismét monumentális gleccserek és sziklatömbök kerültek elő, miközben már bőven túl voltam a 70. kilométeren. A napfelkelte még csodálatosabb volt, új erőt adott, így jó tempóban érkeztem be az olasz oldalon Courmayeur központjába, ahol Jany-től megkaptam a váltópólóm, reggeliztem és indultam is tovább tudva, hogy az egyik legnehezebb emelkedő következik kitett délelőtti napsütésben.

A soha véget nem érő szintút

Igen. Talán így lehetne jellemezni a Bertone-háztól következő szakaszt, ami egy térdszaggató lejtővel torkollik bele az utolsó olasz frissítőpontba. A táj viszont magával ragadó, végig panorámával a Mont Blanc tömbjére. Szerettem ezt a szakaszt minden nehézség ellenére. A frissítőponton 19 perc alvás következett, nagyjából ez az, amit megengedtem magamnak, mivel aludtam eleget az előző napokban 😀

A Mont Blanc déli oldala az olaszországi szakaszon

Svájc

Egy csodálatos futható résszel kezdődött a svájci oldal. A lábaim viszont elkezdtek fájni, így miden lépésnél megkaptam a figyelmeztetést, hogy ne fussam el ezt a lejtőt. A gyomrom nem tudta befogadni az édes dolgokat, kivéve a dinnyét. Így bagett és sajt társaságában megvolt a vacsorám Champex-Lac városában.

A második éjjel – mélypont és eufória

A második estében vannak nehéz, de motiváló elemek. A nehéz a brutális mászások és lejtők, a motiváció pedig az, hogy közeledik a cél. Col de Portalo pontál (2049m) sötétedett rám, így onnan már nem volt lehetőség a nézelődésre, csak maradt a droid módon gyaloglás, futás, mászás. Trient az utolsó svájci város, ahol nagyon hideg volt már, de az utána kezdődő emelkedőn azonnal kimelegedtem. Igazi klasszik mászós emelkedő, amitől újra elememben voltam. A lejtőkön viszont azonnal jelentkezett az izomfájdalom, amivel óvatosra vettem a tempót. A fáradtság is kezdett úrrá lenni rajtam, így értem a francia oldalra.

Back to France – szétesés után a visszatérés öröme

Vallorcine után jártam. Vagy inkább futottam, kocogtam az iszonyat unalmas dózeren egyedül a sötétben, amikor halakat kezdtem látni előttem az úton. Persze tudtam, hogy odaképzeltem, de azért rátapostam, hogy ellenőrizzem, hogy tényleg csak ébren álmodom-e vagy valaki táskájából esett esetleg ki 😀 Ezek után a futás közben bealvás következett, erős koncentráció kellett, hogy elaludva ne essek az árokba. Szerencsére sikerült utolérnem előttem egy csapatban együtt mozgó 6fős társaságot, melynek végére állva vérre éhes zombiként másztunk a brutál meredek köves emelkedőn felfelé 10 kilométerre a céltól. Ez a társaság és a cél közelsége új erőt adott, így sikerült a tempót is felpörgetnem. A köves-gyökeres, talán az egész útvonal legbrutálisabb lejtője következett, amire már lélekben készültem és nem igazán zavart. Az utána lévő utolsó mászásnál viszont éreztem, hogy már az erőtartalékom vége felé vagyok.

Az utolsó lejtő és a cél

La Flégère. Ez az utolsó magaslat. Innen már csak lefelé. Az első fele technikás, köves, gyökeres, de nem érdekelt, úgy voltam vele, hogy most már beleadom a maxot, így full tempóban rohantam le a hegyről. Csak úgy suhantam el olyan emberek mellett is, akik korábban megelőztek, és a célba is sikerült tempós futással érkeznem. Kifejezetten jól esett, bár nem számítottam rá: Gyurcsó Csabi barátom a hajnali időpont ellenére egy CCC 100K teljesítés után ott várt és hozott nekem ennivalót, innivalót és nem igazán zavarta, hogy összevissza beszélek – már amikor épp megszólaltam – :D. Beértem, túléltem, felfoghatatlan, elképesztő. Brutális táv, brutális terep, de eszméletlen élmény. Megérte? Igen, örök élmény! Egyszer visszatérek. 🙂