Jelen „Visszanéző” a szokásosnál kissé hosszabbra sikeredett. Előző alkalommal megígértem, hogy írok a Magyar Turista Egyesület megalakulásának történetéről, tekintve, hogy az végső soron százhúsz esztendeje fejeződött be.

Azon a már emlegetett, klastromkúti kiránduláson fogant gondolat megvalósítása nem soká váratott magára. 1888. december 5-én küldetett szét a „Felhívás a Magyarországi Kárpát-Egyesület Budapesti Osztályának megalakítására”. Ebben megfogalmaztattak a következők: „Rég érzett hiány, hogy a turistaság hazánkban, különösen a fővárosban, támogatásban nem részesül. A Magyarországi Kárpát-Egyesület [ez irányú] törekvéseinek támogatására, a turistaság hazánkban való fejlesztésére, nemkülönben a főváros bájos környékének [s más vidékeknek] megismertetésére, feltárására szükségesnek tartanók, hogy az egyesületnek a fővárosban vagy környékén tartózkodó tagjai és az ügy iránt érdeklődők Osztálylyá (fiókegyesületté) alakulnának.” A felhívás szinte teljes részletességgel tartalmazta az alakuló osztály célkitűzéseit: rendszeresen kiadandó közlönyt, a „jutalmazó” pontokra vezető utak kialakítását és jelzését, utazási kedvezmények kieszközlését.

Az aláírók között a kor számos, országos ismertségű, valamint a helyi közéletet meghatározó személyiségnek a neve szerepelt. Gr. Csáky Albin miniszter, dr. Ballagi Aladár egyetemi tanár, Bedő Albert országos főerdőmester, Berényi József, a m. kir. államvasutak főfelügyelője, Hoffmann Sándor kir. főerdőtanácsos, Hopp Ferenc, Hunfalvy János, Kontra Kálmán pomázi szolgabíró, dr. Lóczy Lajos, dr. Márki Sándor egyetemi tanár, s természetesen Eötvös, Téry, Thirring. „A közönség az új mozgalmat nagy rokonszenvvel fogadta, midőn deczember 28-án a Budapesti Osztály alakuló közgyűlését megtartotta, már 273 tag csatlakozását jelenthette be.” A választmány (Eötvös, Lóczy, Pekár Imre, de különösen Téry és Thirring) „fiatalos lendülettel és ügybuzgalommal” fogott munkához. Így a Turisták Lapja már 1889 februárjában megjelenhetett, kiadták az első, Budapest környéki turistatérképet, utikalauzt, amik az érdeklődők körében gyorsan kedveltté váltak. Két év alatt közel 250 km-nyi útjelzés készült, s már ekkor felvetődött a dobogókői „menedékgunyhó” építésének gondolata. A taglétszám hamarosan fölözte az ezres számot.

Az új osztály gyorsan felismerte, hogy a turistaságot erős, országos mozgalommá tenni az MKE elavult szerkezetével, vezetőik finoman szólva provinciális szemléletével nem lehet. E véleménynek dr. Marinovich Imre a Turisták Lapja hasábjain hangot is adott: „Az MKE munkássága nem szorítkozhatik egyedül a Magas-Tátra művelésére, feladatát csak akkor érheti el, ha hazánk minden egyes vidékét bevonja, mert eddig működésén végig vonul a szűkebb helyi érdekek felkarolásának óhaja.” Az írásra dr. Róth Samu, az MKE ügyvivője rendkívül élesen reagált, amit Marinovich válaszolt meg. (Téry: „Róth egy levelet intézett hozzám, melyben a szerkesztőséget, a lap munkatársait s az egész Budapesti Osztályt a legildomtalanabb kifejezésekkel támadja meg.”) Az elmérgesedő vita Róth váratlan halálával ugyan véget ért, de a felvetett gondolatok elindítottak egy erjedési folyamatot.

Dr. Posewitz Tivadar tanár, az MKE tagja 1890. február 22-én indítványt tett a központi választmány felé az alapszabályok megváltoztatására és a központ Budapestre történő áthelyezésére. A következő év márciusában az „MKE küldöttsége gróf Csáky Albin és Baross Gábor minisztereknél tisztelgett, majd a Budapesti Osztály ügyvivőjével és titkárával szűkebb értekezletet tartott. Az alapszabályok módosítására nézve mindkét fél teljesen megegyezett.” – olvashatjuk a Turisták Lapjában. Mivel a változtatásokat Kárpát-Egyesület több osztálya is szükségesnek tartotta, Szőnyi Kálmán ideiglenes ügyvivő Kassára értekezletet hívott össze, ahol május 4-én a központ és az osztályok 31 tagja jelent meg. Téry, Thirring és dr. Staub Móricz kapott megbízást, hogy Kassán a Budapesti Osztály választmánya alapján kidolgozott új alapszabály tervezetét ismertessék. (Mintaként a hasonló, de jól működő német, olasz, osztrák egyesületek alapszabályai szolgáltak.)

Eszerint az MKE alakuljon át országos szervezetté, központja és vezetősége legyen a fővárosban, a választmány adjon szellemi irányítást, de a gyakorlati működés az önálló osztályok tevékenységében valósuljon meg. „Az értekezlet a Budapesti Osztály alapszabály tervezetét tárgyalás alá véve, azt legnagyobb részben elfogadta, és a közgyűlésnek elfogadásra ajánlani határozott.” Ugyancsak elfogadták Staub javaslatait, mely szerint „a központ már a következő év január 1-ével helyeztessék át, s az éves közgyűlés is a fővárosban tartassék.”

A kassai értekezlet tehát látszólag eredményes volt, ám a történések hamarosan más irányt vettek. Szepességi körökben ugyan szűklátókörű, de annál élénkebb mozgalom indult meg az újjászervezés ellen. „A Magyarországi Kárpát-Egyesület végórája ütött már s pusztul el mindaz, amit nagy nehezen sikerült létesíteni” – hangoztatták. Az ingatag, ide-odaforduló, de a valós helyzetet nem ismerő közvéleményt jól példázza Szutórisz Frigyes eperjesi tanár írása. A cikk a „Zipser Bote”-ban jelent meg „A Magyarországi Kárpát-Egyesület központosítása” címmel. Írását Szutórisz a Budapesti Osztálynak előzetesen e sorok kíséretében küldte meg: „Jelen czikkem mint ’Határozati javaslat’ a közgyűlés tárgya lesz s intézkedtem, hogy az több példányban mielőbb az összes osztályokhoz kerüljön. Javaslatom békéltető indítvány akar lenni azon éles ellentétek kiegyenlítésére, melyek a kassai értekezleten és azóta kifejlődtek”.

A levelet – a szerkesztőség megjegyzéseivel – a TL 1890. júlusi száma közölte. A lapszám megjelenése után érkezett az osztály vezetéséhez Eperjesről az ott nyomtatásban megjelent, tehát hivatalosnak elfogadott, már ismert szöveg. Ám ennek bevezetéseként, Téryék nem kis meglepetésére, a finoman szólva sem konzekvens Szutórisz ezeket írta: „Alulírott azon egyéni nézetből kiindulva, hogy a Kassán tartott egyesületi tanácskozmány eredménye a Kárpát-Egyesület jövőjét veszélyezteti, azon határozati javaslattal járulok a nagyérdemű közgyűléshez, mondassék ki: 1. hogy a kassai tanácskozmány határozatai tárgyalás alapjául el ne fogadtassanak; 2. válasszon a közgyűlés bizottságot, mely az egyesület alapszabályait az alább közölt elvek alapján módosítsa.”

A Budapesti Osztály és választmányának tagjai természetesen figyelemmel követték a fejleményeket. Míg az MKE vezetősége egyetlen alkalommal sem foglalkozott a kassai értekezlettel, a fővárosiak július 14-én tárgyalták azt. Már ekkor erősödtek az önállóságot sürgető hangok, de elnöki hozzászólásában Eötvös türelmet kért: „Ha azonban [az MKE] idei közgyűlése kívánságunknak eleget nem tesz, akkor idején lesz az, hogy mint osztály megszűnünk, és megalakítunk egy oly turista-egyesületet, mely az egész ország érdekeit fel fogja karolni.” Az MKE éves, rendes közgyűlését augusztus 3-án Tátrafüreden tartották. Részlet ennek jegyzőkönyvéből: „A közgyűlés a beadott alapszabály tervezet tárgyalását a jövő évi közgyűlésre tűzi ki. Az előterjesztett abbeli indítványok, hogy az egyesület vezetősége már 1891. január 1-étől kezdve Budapestre tétessék át és a jövő évi közgyűlés helyéül Budapest tűzessék ki, a közgyűlés által egyhangúlag elvettettek.”

A dolgok ilyetén alakulása a Budapesti Osztály választmányát és tagságát egyaránt megosztotta. Hetven tag írásbeli kérelemmel fordult a választmányhoz rendkívüli közgyűlést összehívandó és határozandó az elszakadásról, míg másik ötven aláírás ennek ellentettjét kérte. Az 1890. november 11-én tartott választmányi ülésen szenvedélyes vita alakult ki. Eötvös higgadt bölcsességgel fogalmazta meg: „…alig remélhető, miszerint a netán összehívandó közgyűlésen nyugodt tárgyalás lehető volna s inkább csak szenvedélyes felszólalásoknak nyittatna tér.” Javaslata szerint az önállósulás kérdésének fenntartása mellett, várják be az anyaegyesület következő (évi) közgyűlését, egyben kéressenek fel az elszakadást sürgetők beadványuk visszavonására. Az elnök javaslatát végül 15:9 arányban elfogadták, ám a mielőbbi önállósulás mellett magukat erősen exponált Téry, Thirring, Staub, valamint Marinovich Imre és Ballagi Aladár egyesületben viselt tisztségeikről lemondtak. Eötvös kérésére az elszakadást óhajtók nagyobb része visszavonta aláírását, így a rendkívüli közgyűlést nem az azonnali elszakadás tárgyában, hanem csak a lemondott tisztségviselők pótlására kellett összehívni. A közgyűlés előtt néhány órával tartott választmányi ülésen Eötvös, mint elnök javasolja, „hogy a választmány a még ma összeülendő közgyűlés elé azon indítványt terjessze, hogy ez – a tagság bizalmának kifejezése mellett – az addigi tisztviselőket állásaik megtartására kérje fel.” Mivel a december 11-i „tisztelt közgyűlés e kérést a volt tisztviselőkhöz intézni hajlandó” volt, a közgyűlést megszakítván, deputáció küldetett a nevezettekért. Eötvös diplomáciájának köszönhetően, „dr. Téry Ödön és dr. Thirring Gusztáv az értük ment küldöttséggel megérkezvén, élénk éljenzés közt az elnök melletti helyeiket elfoglalják.”

A Magyarországi Kárpát Egyesület vezetése, a tátrafüredi határozatnak megfelelően, 1891 februárjában tanulmányozás céljából megküldte az osztályoknak az új alapszabály-tervezetet. Tekintve, hogy ezt a központi választmány is elfogadta, augusztus 2-án Szőnyey Kálmán ügyvivő alelnök a közgyűlés elé terjeszthette. A közgyűlés azonban, nem kis meglepetésre, az összes új javaslatot elvetette, amely döntés ellen Szőnyey azonnali lemondásával tiltakozott.
A Budapesti Osztály választmánya szeptember 5-én tárgyalta meg hivatalosan a tátrafüredi eseményeket. Ezen az ülésen „elnök kihirdeti az egyhangú határozatot: a választmány elrendeli, hogy rendkívüli közgyűlés tűzessék ki, melyen előterjesztik a szakadásra vonatkozó javaslatot és a Budapesti Osztály feloszlatását.” Az 1891. szeptember 29-én megtartott közgyűlés résztvevői az előterjesztést felállva, egyhangulag elfogadták, majd rövid szünetet követően összehívták az alakuló közgyűlést. Az alakuló ülést levezető elnök, dr. Szabó József, a 152 alakító tag szavazatának összeszámolása után „az alapszabály-tervezetet elfogadottnak s ezzel a Magyar Turista-Egyesületet megalakultnak mondja ki.”

160 esztendeje,

1851. november 4-én született Pesten Déchy Mór. Vasúttervező mérnök édesapja megfelelő anyagi biztonságot teremtett tanulmányaihoz, túráihoz egyaránt. Már 14 esztendősen megismerkedett az osztrák és svájci Alpokkal, ezután rendszeresen felkereste a hegyeket. 1869 és 1873 között megmászta a Jungfraut, a Matterhornt, a Monte Rosat, a déli oldalról a Mont Blancot, a Schreckhornt. Elsőként mászta meg a tiroli Trafoier Eiswandot, s Zermattból indulva a Dent Blanche-t, így nem csoda, hogy a hegymászók között neve hamarosan ismertté válik. Első cikkében a Piz Buin meghódításáról számolt be. 1874-ben a Tátra-csúcs első megmászója, ennek mellékormát róla nevezték el. A földrajz és geológia iránti tudományos érdeklődését Hunfalvy János és Szabó József előadásai keltették fel. 1872-ben tevőleges részese a Magyar Földrajzi Társaság megalapításának. Járt a Pireneusokban, a Spitzbergákon, az Atlasz hegységben, elzarándokolt Kőrösi Csoma sírjához. 1884-ben vezette első kutatóútját a Kaukázusba, amit 1902-ig további hat expedíció követett. Kiemelkedő tudományos munkásságának köszönhetően a hegység a Föld egyik legjobban feltárt területe lett. Utazásairól, eredményeiről számos cikkben adott számot, kedves hegységének viszonyairól háromkötetes monográfiájában olvashatunk. Jelentős néprajzi és természetrajzi anyaggal gyarapította a Nemzeti Múzeum és a Földtani Intézet gyűjteményét, szakkönyvtárát a debreceni egyetem őrzi. 1917-ben Budapesten hunyt el hosszabb betegség után.

1851. december 5-én született Sopronban Petrik Lajos. Vegyészi oklevelét a grazi műegyetemen kapta, majd öt esztendeig annak tanára is volt. 1880-ban nevezték ki a Budapesti Állami Felső Ipartanoda kémiatanárának. Bár a turistasággal csak felnőtt fejjel került kapcsolatba, a Karbunkulus-torony 1891-ben történt első megmászásával neve hamar ismertté vált. Az MTE alapító tagja és tisztségviselője volt, évekig szerkesztette a Turisták Lapját. Mint a vegytan tudora, kiváló fényképésszé lett, nagyszerű felvételei nem csak a szaklapokban, kalauzokban jelentek meg, hanem önálló műlapokként is. 1932 nyarán bekövetkezett halála évekig tartó, teljes visszavonultságban érte. A Magas-Tátra egyik csúcsa és egy jó nevű vegyipari szakközépiskola őrzi nevét.

140 esztendeje,

1871. december 16-án, jómódú polgári családban Pesten született dr. Jordán Károly. Egyetemi tanulmányait Európa neves intézményeiben folytatta, 1895-től a genfi egyetemen a kémiát oktatta, de elméleti matematikusként is nevet szerzett. Svájci évei idején kötelezte el magát a hegymászással, 1898-as hazatérte után jelentős eredményeket ért el a Magas-Tátra csúcsainak meghódításában. Első téli mászóként járt a Tátra- és a Gerlachfalvi csúcson, s a Középormon. Nevét egyebek mellett a Jordán út őrzi. Ezt az utat 1900-ban találta meg, mint a legrövidebbet, (Franz János vezető társaságában) az Öt-tótól (Téry ház) a Lomnici csúcsra. Láncokkal, vaskapcsokkal való kiépítését és biztosítását az MTE Budapesti Osztálya már a következő évben megkezdte. Jordán a hegymászás mellett a kerékpáros túrázás egyik úttörőjeként is tisztelhető, egyetlen esztendő alatt tekerve Spanyolországtól Skandináviáig. Mint a hazai Földrengésszámláló Intézet vezetője, fontosnak tartotta a barlangok alapos ismeretét is. 1902-ben vezetése alatt kezdődött a Pál-völgyi kőfejtő akkor ismert három barlangjának, így a Pál-völgyi barlangnak a feltárása, nevét itt a Jordán-fal őrzi. Feltérképezte a tapolcai tavas barlangot, 1911-ben az Alsóhegy zsombolyait járta be, elsőként mérte meg a Vecsembükki-zsomboly mélységét. Részt vett a Barlangkutató Bizottság megszervezésében és munkájában. Az MTE választmányi tagja volt, szinte természetes, hogy túráiról rendszeresen beszámolt a Turisták Lapjában. Fent említett útját hosszú cikkben, 13 képpel illusztrálva ismertette a TL 1901. évfolyamának utolsó számában.

Magashegyi mászásaiban méltó párja és kötéltársa volt a francia családból származó, Genfben megismert felesége, Lavallée Márta. Az ő személyében köszönthetjük a kor másik jelentős turista és hegymászó-hölgyét, bár neve (méltatlanul) kevésbé ismert, mint Egenhoffer Terézé. 1899-ben együtt mászták meg az Omladék-völgy egyik legszebb csúcsát, amely azóta is a Márta-csúcs nevet viseli. Ezen útjukról a hölgy számolt be a TL hasábjain. Korabeli írásokból tudjuk, hogy rendszeresen elkísérte férjét barlangkutató-feltárói munkájára. Majdnem hatvan év együtt töltött idő után mindketten 1959-ben hunytak el.

80 esztendeje,

1931. szeptember 6-án adta át hivatalosan a közforgalomnak az MTE Vándorfiúk Asztala a kóspallagi menedékházat. A Sóshegyalján futó Tolvaj-árokban megbúvó házat egy régi malomépületből alakították ki, a betérőket hideg étel-ital várta. Ma kulcsosházként működik.

20 esztendeje,

1991. november 15-én hunyt el id. Polgárdy Géza. A felsőkereskedelmi iskola elvégzése után szállodás szakmai képzettséget kapott, de a sport világa jobban vonzotta. A BBTE színeiben atletizált, alig húszévesen kezdte meg sportújságírói munkáját, tudósított a berlini olimpiáról is. Nővére hatására kapcsolódott be a turistaságba, az MTE Fecskék Csoportjához csatlakozva.

Mind az egyesületben, mind az MTSz-ben aktív szakmai munkát végzett, nevét a turisztikai irodalom jelesei közt tartjuk számon. A „Magyarországi útikalauzok” hét kötete, a Nyaraljunk itthon! című füzet s a Magyar Turista Lexikon szerkesztője-írója. 1945 után, nem fogadván el az új rendet, teljesen visszavonult a turistaság közéletéből. Megmaradt kéziratait fia rendezte sajtó alá, 1998-ban jelent meg Harcok, munkák, küzdelmek címmel.

-y -y