Kedves Túratársak!
2020.02.11-én 18:15-től búcsúestet tartunk Feri emlékére a Millennium Hotelben
Cím: 1089 Budapest, Üllői út 94-98.
Szabados Tamás Sziklavirágok, Oszolyon készült filmjét vetítjük le.
Ezen felül, ha még hoztok fényképet, filmeket, akkor természetesen azokat is megnézzük.
Ezt követően kötetlen beszélgetés, emlékezés…
Üdvözlettel: Pongrácz Olga
Szerző: Kunos Gábor
Szomorúan adom tudtára azoknak, akik ismerték és szerették, idős barátunk 2019. december 11-én, 86 éves korában örökre itt hagyott bennünket. Feri bátyám, nyugodj békében!
1933. június 30-án született Budapesten. A Magyar Turista Egyesület tagjának méltatása helyett álljon itt önéletrajzi írása, amelyben leírja a természettel, a túrázással és a hegymászással kapcsolatos tevékenységét 1980-ig, a Korzsenyevszkála-csúcs (Pamir, 7105 m) megmászásáig bezárólag.
Magas Tátrától a Pamírig
(Önéletrajz 1962-1980)
1961-ben már 28 éves voltam, mikor először elhagyhattam az országot az IBUSZ utazási iroda szervezésében, az akkor még, Német Demokratikus Köztársaság területére szervezett, egy hetes körutazás céljából, közös útlevéllel. Abban az időben még közel sem lehetett úgy utazni, mint manapság. Nyugati út pedig az egyszerű halandónak csak álom lehetett. Ezen utazás alkalmával láttam először igazi sziklafalakat a Drezda környéki, Szász-Svájcban az ott lévő homokkő tornyokon. Azonban hegymászókat nem láttam ott, annak ellenére, hogy egy fél napot sétáltam a függőleges, égbeszökő falak között. Szépségük ellenére sem jutott eszembe, hogy azokat meg lehet mászni.
A természetet mindig szerettem. 1944-1948 között cserkész voltam és velük bejártam a Budai, Pilisi, Börzsönyi hegyeket. Eljutottam a Mátrába, Bükkbe is. Társaságukban tanultam meg a sátrazás csínját-bínját és tapasztalatokat szereztem a nomád életforma módozatai között.
A 40-es évektől a Soroksári Duna-ágban töltöttem a nyarakat, ott tanultam meg úszni, evezni, halászni, vadászni. Elememmé vált a természet szeretete és tisztelete. A hegymászás, mint sport, vagy hobbi, eszembe sem jutott.
1962-ben, szintén IBUSZ szervezésben jutottam ki Szlovákiába, még mindig közös útlevéllel, egy Pozsony — Magas-Tátra útra, mikor Tátrafüreden töltöttem három, számomra sorsdöntő napot.
Szervezett út lévén, nagyrészt csak csoportosan mozoghattam, de így is láthattam a Tarpataki-vízesést, a Magisztrálén feljutottam a volt Zerge-ház feletti kilátóig. Kötélvasúttal feljutottam a Lomnici-csúcsra, a Lomnici-nyeregre. Hógolyóztam a Kőpataki-tónál, voltam a Csorbai-tónál “elektricskával”, és egy alkalommal, megszökve a csoporttól, felrohantam a Nagy-Tarpataki-völgy Téry-ház alatti tófalig, illetve az előtte lévő nagy hófoltig, mely ma már nincs meg. Mindezt egy ócska tornacipőben (amit ott vettem), mert bakancsom és más felszerelésem nem volt. Fogalmam sem volt róla, hogy milyen csodák várnak ott rám.
Ekkor láttam életemben először magas hegyet. Eddig még olvasni sem olvastam róluk igazán, vagy ha még is, nem figyeltem oda.
Rabul ejtett a látvány és teljesen megbabonázott. Oda, azokra az akkor számomra mérhetetlen magasnak tűnő, meredek csúcsokra fel kell jutnom, határoztam el. De azt is felfogtam, hogy nem lehet csak úgy nekirohanni. Azokat a csúcsokat kemény munkával meg lehet hódítani, és kitartással le lehet küzdeni. Ehhez alapos felkészülés kell.
Mikor hazatértem, elkezdtem keresni a hegymászó témájú könyveket. Akkoriban (1963), adták ki Benedek István: “Csavargás az Alpokban” c. klasszikus útleírását, melynek hatására, állítom, sok, még ma is aktív hegymászó, kezdett el foglalkozni e sportággal.
Egy tavaszi hétvégén unokaöcsémmel felkerestük a Pilisben az Oszolyon lévő mászóiskolát. Ott láttam először mászó kötelet és karabinert. És mikor mi is “ügyeskedni” akartunk (biztosítás nélkül), a “Komarnicki” borda gerincén, egy jól öltözött, nálam idősebb úriember lezavart bennünket, hogy veszélyes, ne tegyünk ilyent. Bodoki Antal volt, kivel később jó barátságba kerültem.
Ezek után elővettem a telefonkönyvet és felhívtam a Természetbarát Szövetséget, hogy melyik egyesületben működnek hegymászók. A Vörös Meteor mellett, a Budapesti Petőfit említették és adták meg címüket, valamint Mannhalt Gábor nevét, és a klubnapjaik időpontját.
Talán, mert a Petőfi név jobban tetszett, ezért őket választottam, szerencsémre. Mikor felkerestem a klubnapon a Puskin utcában lévő klubhelységet, Mannhalt éppen diavetítéses előadást tartott Rómáról. Mikor megemlítettem neki, hogy hozzá irányítottak, kicsit zavartan közölte, hogy ő nem foglalkozik oktatással, de majd bemutat valakinek. Így ismertetett össze Tátrai Ruperttal, akinek éppen nem volt állandó mászótársa és akkoriban az egyik legavatottabb, aktív mászó volt. Korban is nagyjából összeillettünk, ő 34, én 30 éves voltam akkor.
Elkezdtem járni vele és társaságával a hazai mászóiskolákat. Csaknem minden hétvégén mentünk valahová Oszoly, Huszonnégy-ökrös, Ördög-torony, Solymári-fal, Csabai-torony, Kétágú-hegy, Kecske-hegy, Oroszlán-szikla, Tündér-szikla. Aztán Bajót, Dédes, Fehérkőlápa, Lillafüred.
Közben megkaptam az első (kék) útlevelem, amivel elhagyhattam nyugat felé az országot, 70 dollárral és forintért megvásárolható vasútjeggyel. De szó sem lehetett ekkor még hegymászó túráról. Sem kötéltársam, sem megfelelő tapasztalatom, sőt egy tisztességes bakancsom sem volt. Ellenben a vonatból megbámulhattam a tiroli hegyeket és Svájcban eljutottam Zermattba megcsodálni a Matterhornt, legalább a Gornergrát-ról.
Itt a havas csúcsok igéztek meg és szilárdították meg akaratomat, hogy ide is még vissza kell jönnöm, nekem itt még sok “dolgom” lesz. Most már azt is mondhatom, szerencsés vagyok, mert még ötször voltam ott az eltelt évek során, mászni és sízni. Megmásztam a Matterhont, Dufourspizet, jártam a Klein Matterhon-on, a Stockhorn-on, Unterrothorn-on és becsavarogtam a környék egy jó részét.
De még nem tartok itt. Egyelőre csak a hazai mászóiskolák falain ismerkedtem a fogásokkal, biztosításokkal, ereszkedéssel, a kötélcsomózással, karabinerrel, pruszikkal, és a szögek különféle típusaival. Miután hazatértem Nyugatról, még többet foglalkoztam a hegymászással. Bújtam a könyveket, hallgattam az öregeket, akikkel időközben volt szerencsém megismerkedni. Rupi elvitt Hensch Ali bácsi felolvasó estjeire, aki fordította és tolmácsolta a külföldi könyvek és nyugati szaklapok szövegeit. Ezeken az estéken, valamint a hegymászóiskolákban ismerkedtem meg az akkor legaktívabb hegymászókkal, mint Bucsek Henrik, Honfi Tivadar, Puskás Lajos, Tálos Zoltán, Pick Jóska, Skerletz Iván, Kristóf Pali, valamint a fiatal Szente Pista, Sőtér Jancsi és a miskolci Bánhidi Pista és Doczé Pista. Valamint sok mással, akik rendszeresen tevékenykedtek a hegymászás terén, vagy mint mászók, vagy mint szervezők. Megismerkedtem a legendás “öreggel” Dr Komarnicki Gyula bácsival, akivel haláláig, rendszeres kapcsolatot tartottam. Tőle kaptam az eddigi legbecsesebb hegymászóajándékomat is, egy 1926-os kiadású Tátra kalauzt, amit ő írt és számomra dedikált.
Rendszeresen jártam a BTSZ klubnapjaira, a Földrajzi Társaság ismeretterjesztő előadásaira, ahol sok hasznos ismeretanyagot tudtam összegyűjteni.
Ezekben az években (60-as évek eleje és közepe) pezsdült fel igazán a magyar hegymászás. Ezekben az években nyílt lehetőség először a háború után, hogy útlevelet kaphassunk, először a szocialista országokba, majd 64-től háromévenként nyugatra is.
Az egyesületekben felpezsdült az élet, rohamosan növekedett az érdeklődők létszáma.
1964 Karácsony és Szilveszter között a Szövetség Hegymászó Bizottsága téli tábort rendezett Nagyhideghegyen. A tábor vezetője Tálos Zoltán volt. A résztvevők létszáma megközelítette a 30 főt. Az elhelyezés részben a turistaházban, a ház étkezdéjében, folyosóján, és akinek volt megfelelő felszerelése, sátorban történt. Ha jól emlékszem összesen három sátrat vertek fel a ház feletti gerincre, de onnan is bemenekültek a házba időnként, mert ebben az évben Karácsony után több mint egy méteres hó és éjszaka -10, -15 fok hideg volt.
Emlékszem, egy szögletes orrú síbakancsban, egy bugyros nagy hátizsákkal, 2 kg-os gázpalackkal, kandaháros kötésű, csavaros élű sílécet cipeltem fel a turistaházig a legalább 70 cm-es friss hóban. Talán azóta sem volt ilyen nagy hó Hideghegyen.
A tábor főleg síoktatásra és összeszoktatásra épült, mert 1965. márciusára terveztek egy Tátra-főgerinc átmászás kísérletet. Szilveszter előtti éjszaka volt egy terven kívüli, nagy mentési gyakorlat is. Egy tanárnőnek és két diáknak délutánra vissza kellett, volna érkezni Diósjenőről. Este 8 után már nagyon meg volt ijedve az iskolacsapat vezetője és kért bennünket, hogy segítsünk. Késő este indultunk keresésükre. Eléjük mentünk a Foltán-keresztig, de nyomukat nem találtuk a friss mély hóban. Éjjel 2-ig tartott a megerőltető, sikertelen akció. Másnap kiderült, hogy valóban eltévedtek, de feltörtek egy vadászházat, és ott töltötték az éjszakát. Így baj nélkül úszták meg a késői visszaindulást a mély hóban és az ismeretlen terepen. Nekem pedig hasznos tapasztalatokat adott mindjárt, a későbbiekre nézve, az útvonaltervezésre, a mély hóban történő közlekedésre.
1965 téli (március), Magashegyi Táborozás résztvevője lehettem. A tábor a Poprádtavi-ház alatti fenyvesben, (azóta már itt sem lehet táborozni) a háztól mintegy 15 perc járásra volt, de volt tartaléknak két 4 ágyas szoba a házban, azok részére, akiknek nem volt megfelelő felszerelése a téli táborozásra. A részvevő csapat létszáma 18 fő volt. Táborvezető: Bodoki Antal. Én is akkor szereltem fel magam először, a szlovákoknál beszerezhető felszereléssel. Toll hálózsák, téli anorák, és egy jó, Poprádon még kézzel készült, bakanccsal.
Évekig a Poprádi Cipőipari Szövetkezettől szereztük be a hegymászó és sí bakancsokat. Később már méretre is készítettek számunkra, sima és duplex kivitelben. Ezek természetesen nem vették fel a versenyt a nyugati márkákkal, de “hozzáférhető” valutáért voltak beszerezhetők.
A téli hegymászó tábor célkitűzése, a Magas-Tátra főgerincének téli átmászása, nem sikerült. Nagyrészt a nem megfelelő időjárás, a gyenge felszerelés, a megfelelő tapasztalatok hiánya, a kötélpartik gyenge összeszokottsága miatt. Ellenben sok tapasztalatra tettek szert úgy a szervezők, mint a résztvevők.
Ez volt az első tátrai hegymászótúrám, amit aztán az évek során még közel 30 követett, csaknem minden, évszakban. Több mint ötven csúcsot másztam meg különféle útvonalakon és nehézségi fokon. A legemlékezetesebbek voltak: a Villa-gerinc, a Simon-torony, a Weber-csúcs Puskás-kéménye, a Barát és a Hátsó-Barát falai, a Zerge-bástya É-fala, Békás-Barát, Zamarla-torony, Közép-orom. Gerlachfalvi-csúcs, Lomnici-csúcs, Sátán-kuloár téli mászásai. De szépek és emlékezetesek voltak a Krivánra, a Nagyszalókira és még sok-sok más, szebbnél-szebb csúcsra, hágóra, völgybe tett túráim. Többször aludtam a Késmárki-házban, a Zerge-házban, a régi Hosszútavi-házban, sőt még a régi Poprádi-ház romjaiban is, amelyek már a múlté. Természetesen a többi házat is látogattam társaimmal, rendszeresen, a túratervtől függően. Többször bivakoltam az Omladék-völgyi “bivakvárosban”, mely között volt “fürdőszobás” is, mivel egy patak folyt át rajta. De aludtam a Poprád tavi villamosmegálló padlásán és parkolójának aszfaltján, a tarajkai sípálya indító állómásában, turistaházak folyosóján és még ki tudja hol. Akkor még nem számított, hogy hol és miben, hanem hogy ott lehettünk a szeretett Tátra magasba szökő szirtjei között.
Közben, ahogy javultak az utazási lehetőségek, jártam és másztam, a Juli-Alpokban, a Karavankákban. Erdélyben, a Királykőn, a Békás-szorosban, a Tordai-hasadékban, télen a Fogarasban.
1967-ben a Szövetség javaslatára kijutottam az ausztriai Mooser-Boodenba, Fritz Moravec hegymászóiskolájába. Ezt megelőzően már két alkalommal oktatóként vettem részt két lengyel-tátrai hegymászótáborban.
Mikor onnan visszaérkeztem, elkészítettem az ottani oktatási tematika alapján a magyarosított változatot és éveken keresztül szerveztem a Budapesti Hegymászó Klub és a Szövetség Hegymászó Bizottsága közös rendezésében évenként szervezett oktatásokat. Beválasztottak a Magyar Természetbarát Szövetség Hegymászó Bizottságába, melynek akkori elnöke Nógrádi Gyula volt, majd később halála után, Skerletz Iván.
1964-ben megkaptam az első kék útlevelet, mellyel kezdetben háromévenként elhagyhattuk az országot, de ezt később igyekeztünk “kijátszani” szövetségi és egyesületi rendezvénynek álcázva útjainkat. Valutát meg mindenféle ördöngős módon szereztünk. Vagy “árucserével”, vagy rokoni segítséggel.
1967-1980 között hét alkalommal jártam a Nyugati-Alpokban, főleg Svájcban és Franciaországban. Többek között megmásztam a Mt. Blancot, a Matterhornt, a Monte-Rosát (keresztezés), Mönch-öt, Piz Roseg-et, Piz Palü (K-i pillér), Piz Bernina (Biancograt keresztezés), Jungfraut, a Dent du Midi-t.
1976-ban a Magyar Televízió meghívására részt vettem a Rockenbauer Pál által rendezett, “Jöjj és nézd a Kilimandzsárót” c. dokumentumfilm forgatásán, mely alkalommal a hegyet keresztezve, egy éjszakát a kráterban töltve, első magyarként jutottam fel, Pócs Tamás, Schelb Gyula és Stenszki Gyula társaságában az Uhuru Peak-re, a Kilimandzsáró legmagasabb pontjára.
1978-ban megbízást kaptam a Szövetségtől, hogy a Kaukázusban tervezett nemzetközi hegymászótáborban, a 10 fős magyar delegációt vezessem. A nemzetközi táborozások addigi legsikeresebb útja volt. A táborban részvevő országok közül a legeredményesebben a magyar csapat szerepelt, 8 megmászott csúccsal 11 útvonalon, melyek a 2/b-5/b fokozat között voltak. Könnyű volt, mert olyanok voltak a csapat tagjai között, mint Vörös László, Osváth Attila, Dékány Péter, Berecz Gábor, Halmos Péter, akik az akkori élgárdát képviselték.
Két év múlva részt vehettem a “Pamír 80” Nemzetközi Hegymászótáborban, csaknem ugyan azokkal a részvevőkkel, mint ezt megelőzően a Kaukázusban, kiegészülve Szabadka Péterrel, Lázár Istvánnal és Szabó Lászlóval. E csapatból minden résztvevő feljutott a 7105 m magas, Korzsenyevskaja-csúcsra, és két részvevő (Dékány-Szálkai), a Borodkin-pilléren keresztül a Kommunizmus-csúcsot is megmászta. Elsőként teljesítve, egy táborból, két hétezrest.
Én pedig akkor 47 évesen, elsőként (ebben a korban) értem el a hétezer méter feletti csúcsot, amit úgy ítéltem akkor, hogy ez a teljesítőképességem határa. A Himalájába már nincs lehetőségem eljutni (sem anyagilag, sem erőnlétileg), az utazási és részvételi feltételek is alaposan megváltoztak. Az egyre több, technikailag és fizikailag is fejlettebb fiatallal már nem tudtam felvenni a versenyt, így lemondtam a további terveimről és a tevékeny hegymászásról. Gondolatban megköszönve azoknak a “kötéltársaknak”, elsősorban Tátrai Rupertnak és Halmos Péternek, akik “összekötözködtek” velem, azt a sok szép élményt, amit a HEGYMÁSZÁS nyújtott nekem.
Maradt a magashegyi túrázás, a sízés és az erdőjárás ameddig még bírom, míg erőnlétem engedi, mert a természetet és a hegyeket továbbra is szeretem.
Ez olyan, mint egy jó házasság. A szerelem elmúlik, de a szeretet megmarad és az előbbire jó visszaemlékezni.
1999. július hava
Perge Feri bátyánk a hegymászásban és az oktatásban elért eredményeinek elismeréseként 2017-ben kapta meg a Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetségtől a még a Magyar Hegymászó Klub által 1991-ben alapított Zsigmondy Emil emlékplakettet. Megérdemelte volna hamarabb is a korábbi vezetések ideje alatt, de legalább még életében megkapta…
(MTE cikk: https://magyarturistaegyesulet.hu/2017-09-01_perge-ferenc-z…)
Őrizzük emlékedet!
A magas hegyeken végzett csúcsmászásai szerepelnek az alábbi összeállításokban.
Magyarok 5000-es csúcsokon:
http://komarnicki.hu/page.php?31 (Kilimandzsáró, Elbrusz)
Magyarok 7000-es csúcsokon:
http://komarnicki.hu/page.php?30 (Korzsenyevszkája-csúcs)
Kép: Jártamban – keltemben (Vainel Gergely Gyula)
#PergeFerenc #died #Komarnicki
