A Nyakas-kő és környéke

A Nyakas-kő és környéke

Még a múlt év nyarának végén

kérdezte egyik túratársam, hogy ismerem-e Biatorbágy környékét? Mert hogy, a térképet nézegetve, talált egy könnyű sétának tűnő útvonalat, ami érint valami Százlépcső meg Madár-szirt néven ismert helyeket, no meg egyéb látnivalók mellett egy Szily-kápolna is útba esik.

Az ember fia, ha túrázni akar,

sokfelé kereshet útvonalat: akár a Pilisben, a Gerecsében, elkalandozik a Vértesbe vagy épp a Börzsönybe. Még a Budai hegységbe is. No, de Torbágy környékén túrázni? Hallott már valaki ilyet? Hát ott ugyan milyen hegy van? Jó, jó „ a Budai hegység az egész vidék legterjedelmesebb tagja, s a Duna medrétől éjszak felé Vörösvárig és Piliscsabáig, nyugat felé Jenőig és Pátyig, dél felé Torbágyig nyújtja ágait.” – írta róla Thirring. A vidék egykori hóbortos urát, Sándor Móricz grófot többször megrajzolták e kies környék kőbányájában vagy akkor még szőlős dombjain megesett lovas bravúrjait megörökítendő, s e képeken bizony szép tájakat láthatni. Hát – menjünk, nézzük meg!

A túra előtti este,

kicsit belemélyedve a környék térképébe, látszott, hogy a „könnyű séta” kitétel aligha felülírásra nem szorul, és ez másnap igazolást is nyert. Kellemesen kánikulainak ígérkező szombati nap reggelén vonatunk a Déliből húsz perc alatt Biatorbágyra ért. A vasútállomástól indultunk el, abban megegyezve, hogy az előre „kinézett” útvonalat szükség szerint módosítjuk. Kisvárosias környezetben sétálva értünk le a város szomorú emlékű nevezetességéhez, a vasúti viadukt-párhoz. Itt robbant fel 1931. szeptember 13-ának éjjelén a Matuska Szilveszter által a sinkoronára erősített ekrazit a Bécsbe tartó 10. sz. gyorsvonat alatt. A 301.001 pályaszámú mozdony és hat kocsi zuhant a mélybe, 22 ember halálát okozva.

Ma a két viadukt

ipari műemlékként áll, miután 1976-ban a vasúti vonalon korrekciót végeztek, s azt jó fél kilométerrel áthelyezték. Az egyik völgyhídra száz-egynéhány lépcsőn fel is lehet jutni, amit természetesen mi sem mulasztottunk el. Kellő nézelődést követően leereszkedve, kezdtük meg aztán tulajdonképpeni túránkat. A P sávot követtük, elhagytuk a régi határkeresztet, átmentünk a most békésen csobogó Füzes-patak fahídján. Még elég hosszan kísért bennünket az egyre jobban szétterülő város, míg végül a házak üdülőteleppé ritkultak.

Cseres-bükkös vegyes állományú

erdő borított fölénk árnyékot, persze, az egyre meredekebb útnak és a folyamatosan gyarapodó Celsiusoknak köszönhetően enyhülést nemigen jelentett. Hamarosan megvolt az első tévesztésünk is. Szuszogós emelkedőnkhöz futott le a Szily-kápolna dombjáról az a zergeba…,bocsánat, zergejárta ösvény, ami még vadváltónak is elég szerény lett volna. Hát – szépen el is mentünk mellette. Mikor már tévedésünk tudatosulni kezdett, egy szembejövő polgártól érdeklődtünk a kápolna holléte iránt. Jócskán vissza akart volna bennünket a meredeken küldeni, így inkább elhittük neki, meg a térképnek, hogy tényleg van ott kápolna.

Néhány macskaugrásnyi

utat követően gyümölcsös-kertes telkek között tekergett az itt-ott murvás ösvény, hogy jókora „U” betűt megtéve, öreg kerekes kúthoz érjünk. Szerkezete ugyan még igen, vize azonban már nem volt, de tájékozódási pontnak így is alkalmatos. A kedves nevű „Muskotály utca” jött lábunk alá, amin felfelé haladva, lassan búcsút vettünk a civilizációtól. Legalábbis azt hittük. Érezhetően egy hosszan elnyúló dombvonulat bokros oldalában jártunk, mindinkább alig látható csapáson, mint ösvényen. Néhol ugyan nyugtatóul feltűnt a P sáv kopott maradványa, de vadrózsa, szeder, kökény, vadkörte egymással versengve igyekeztek marasztalni bennünket. Egyszer csak baloldalt, jórészt bokroktól takarva, vagy másfél öl hosszú, boltozott „alagútra” leltünk. Nézegettük, tanakodtunk, de értelmes megfejtés nem jutott eszünkbe. Tovább haladva aztán, nemsokára választ kaptunk a rejtélyre. Újabb, de épebben maradt építmények: egykori, a filoxéra pusztítása előtti időből maradt borospincék sora mellett haladunk, némelyiknek még berendezése is árulkodott hajdani funkciójáról. Mint megtudtuk, errefelé a pincék egy része nem a szokásos, „kibányászom a hegyoldalból” módi szerint épült. Ahol lehetett, elhordták a földet, sóskúti kőből (mi másból?) felfalazták-boltozták, majd visszahordták rá a földet.

Lassacskán kopárabb terepre

értünk, és kinyílt a világ előttünk. Jobbra, nyugat felé a Füzes-patak völgye, Biatorbágy a halastavával, a Bécsnek tartó útvonalak, kicsit északra a Zsámbéki medence, meg tán Buda hegyei. Mi azonban többnyire előrefelé figyeltünk: a méterenként váltakozó arculatú, lenyűgöző szépségű Madár-szirten voltunk. Ez lényegében nem más, mint a Tétényi-fennsík meredeken letörő, deflált-erodált nyugati oldala. Geológusoknak valódi paradicsom: felső-mediterrán és szarmata földtani rétegek váltogatják egymást. Az alsó homokpadozatot hol agyag, hol keményebb vagy lazább, néhol feldarabolódott mészkő-rétegek fedik. Erre telepedett egy tömör mészkő, amelyen morzsolódó, meszes homokpad fekszik, legfelül keményebb lajta-, és szarmata mészkő-sapkával. A lazább, homokos padokat az uralkodó, északnyugati szél folyamatosan pusztítja, e defláció hatását jól mutatja a vonulat jellegzetes geomorfológiai arculata. Ezt a természeti szépséget alig győztük csodálni (már amikor nem kellett a lábunk elé nézni), mígnem feltűnt a szirtvonulat attrakciója: a

Nyakas-kő tömbje.

Büszke, bástyaszerű voltában szinte biztatja az embert: gyere gyorsan, nézz meg közelről is, vegyél birtokba! Igyekeztünk is, amennyire telt, bár a tempót a muszáj ugyancsak visszafogatta velünk. A szirt-sort és a követ egy jókora eróziós árok választja el egymástól. Ugyan rövid, de nagyon meredek, az összetöredezett kőzettől görgeteges lejtő visz le, s nem marad mögötte el a felfelé induló ösvény sem. Ez aztán egy olyan szűk hasadékban folytatódik, amin csak „lapjával” fér át az ember. Szerencsére odafenn már pihenő vár bennünket: vagy a kő előtti kis terecske, vagy fellépve rá, a mellette lévő lapos sziklaplató. Innen visszatekintve a maga teljességében bontakozik ki a Madár-szirt vonulata: akár egy elpusztult vár külső védfalának maradványát is beleképzelhetjük. Természetesen a program elmaradhatatlan része a Nyakas-kőre való feljutás. Ezt – némi tornamutatvány árán – megtehetjük a kis térről indulva, vagy – jó nyolcvan centis hasadékon átlépve – a nagy lapos szikla tetejéről. Amúgy a feljutás nem nehéz, amit a fentről nézelődő gyereknép is igazol. Persze, jeges-csúszós időben a dolog nem opció, de ilyenkor amúgy sem óhajtunk idejönni.

Bármilyen szép is a látvány,

eszünkbe jut, hogy még előttünk az út nagyobbik része. Továbbra is nagyon meredeken indulunk felfelé, megcsodáljuk az ösvényt kétfelé választó szilfa-Quasimodót, s hamarosan a karsztbokorral fedett tetőn vagyunk. Nem kis meglepetéssel olvassuk a bozót szélén gondosan elhelyezett utcanév-táblát, miszerint most a Betyárszőlő úton járunk. Kisvártatva tényleg hol elvadult, hol ápoltabb gyümölcsösök, hol régi pincék közé ér a most már valóságos út. Pár perc, és festett, galambdúcos kapu áll fel előttünk: Rigó pince, egy faragott tábla meg tudtunkra adja, hogy termelői borkimérés. Nem alakult ki érdemi vita köztünk, hogy bemenjünk-e vagy sem. Nagyon szépen gondozott szőlősorok takarták a kis házat, amelyből – két puli hangos közreműködésének köszönhetően – előkerült a gazda. Immár együtt sétáltunk le a domb alján szerénykedő pincéhez. Ennek kellemes tartalma mellett gyorsan diskurzusba merültünk. Kiderült, hogy vendéglátónk, Rigó Zoltán korábban a MÁV vezérigazgatója volt, aztán amikor a politika kezdte felülírni a józan szakmai megfontolásokat, nyugdíjba vonult. Magam afféle civil vasútbarát lévén, nem volt nehéz közös témákat találni… De hát bármilyen jól telt is az árnyas helyen, egynémely poharakkal kézben az idő, felkászálódtunk, s a jöttünkhöz képest érezhetően nehezebb hátizsákokkal folytattuk utunkat, de szigorú fogadással viszontlátást ígérve.

Még pihenés közben eldöntöttük,

hogy a mindinkább fokozódó hőség sem kurtítja meg utunkat. Szerencsére megint hűvösebb erdőbe fordult az út, s alig százméteres kaptató után Dobogó hegyére értünk. Lám, nem csak a Pilisben van Dobogó… Vagy félkilométernyit baktatva, Torbágy felé kezdett fordulni az út, és cseres-tölgyes újulatban folytatódott. Ezen haladtunk tovább, már amikor a marasztaló vadrózsagallyak és a szederinda megengedték. Karunkat, combunkat igazán szép kottavonalak díszítették, mire kiértünk belőle. A P sáv kisvártatva északnak fordult, mindjárt két lehetőséget kínálva, igaz, mindkettő inkább egy-egy most épülő csúszdának tűnt. Leérkezésünk lendülete hamar véget ért, miközben következő célpontunkat, a Hármas sziklát próbáltuk, hébe-hóba négykézláb, elérni. Innen már szintvonalon sétálhattunk a Négyeshez, meg a legutolsó, számot már nem is kapott sziklához. Nem volt könnyű feljutni, a hőség is most járt csúcsra, de az elénk táruló panoráma bőven kárpótolt bennünket.

Rövidebb meredek lejtő után

az út balra kanyarodott, s most már egyre kényelmesebben Biatorbágy felé lépkedtünk, mindinkább visszajutva a civilizációba. Szépen kiépített pihenő mellett megnéztük a Madár-forrást, bár szegénynek a nagy szárazság miatt ugyancsak erőlködnie kellett, hogy forrás voltát igazolja. Elhagytuk a minden település obligát trianoni emlékkeresztjét, s hamarosan bezárult a kör: ismét a viaduktnál voltunk. Igyekeztünk elérni az első helyet, ahol az orvosilag is javallott folyadékbevitelt megtehettük. Igazán változatos terep, 35°C, 15 km út, 400 m szint: emlékezetesen szép nap volt, ide bizony vissza kell még jönni!

Alig pár hét múlva,

egy aranyló szeptemberi napon késztetést is éreztem újra látni a vidéket. Nem akarván a kevéssé látványos városi szakaszon gyalogolni, a sóskúti busszal elmentem Alsómajor megállóig. Ez néhány száz méterre a Nyakas-kő alatt, a Füzes-patak völgyében van, jó rálátást kínálva a Madár-szirtre, a kőre, és a Sóskút felé tovahúzódó szirtsorra, amit már Ürge-hegy néven  tisztelnek. Parkolót is alakítottak ki, sokan innen indulván a hegyre. A tájékoztató tábla szerint több lehetőség is van a feljutásra, én most a legrövidebbet választottam. Pad, asztal kínál szusszanásnyi pihenőt, mielőtt a nagyon meredek, görgeteges részt elérjük. Innen balra tartva, ugyancsak egy szűk hasadékon áttornászva értem a már ismert kis terecskére, aztán kellő nézelődés után tovább indultam. A Nyakaskő dűlőnél a kötelező, jobbra át következett. Rigó uram birodalmában már a színesedő levelek alól mosolygott rám a holnap bora, s őpulisága is jól ismert vendégként üdvözölt. Persze, ezúttal sem maradhatott el a szükséges anyagutánpótlás.

Minthogy nem fért bele

a múltkori útvonalunkba a környék egyik látnivalója, most arra vettem az irányt. Jelzett út ugyan nem vezet hozzá, így a beszédes nevű Otelló utcára fordulok. Jó húszperces emelkedőt követően elhanyagolt makadámút kerül elém, balra fordulok rajta, ám hamarost vége szakad. Valamikori kapuféle maradványa mutatja, hogy az Iharos-hegy egykori honvédségi bázisán járok. A Pilis-tetőről is jól ismert rakétasilók soha el nem pusztuló romjai között járkálva, eszembe ötlik: milyen gazdag ország is vagyunk, hogy tévedhetetlen biztonsággal tudunk csillagászati összegeket elszórni olyasmikre, amikre semmi szükségünk sincs. Nincs kedvem a betonon visszamenni a turistaútig, inkább úgy gondolom-formán indulok lefelé az aljnövényzet sűrűjében, de végül megtalálom. És nem csak képletesen: úgy hívják, hogy Turista út, s szépen elvezet a völgyhíd-ikrekig, ahol már a városban vagyok.

Őszi-téli túráinkon

többször esett szó a Nyakas-kő kínálta élményekről, s többen is jelezték, hogy szívesen odalátogatnának. Kihasználva a mostani tél tétova időjárását, február egy napsütötte szombatján kis csapatunk arra vette útját. Az autóbusz kínálta lehetőséggel élve, hamarosan a szirtsor alatti parkolóban voltunk. Az útbaigazító tábla tanulmányozását követően az a verdikt született, hogy most a Százlépcsőn menjünk fel. Tábla is mutatja a követendő irányt, ösvényünkön kis pihenő jött elénk. Ugyan kipihenni még nem nagyon volt mit, de a táj szépsége kikövetelt némi veszteglést. A szirt bokrosának takarásában indul a lépcsősor. A kopott, itt-ott hiányzó, vagy félig betemetett lépcsőfokok sok-sok évtized, vagy tán egy század elmúltáról tanúskodnak. A múlt homályába tűnik, hogy kik és mikor építették, talán a filoxéra kártétele előtti időben díszlő szőlőkhöz járhattak fel egykoron erre a derék bürgerek.

A Százlépcső fokainak számát

aligha olvashatta meg ismeretlen keresztapja, mi ugyanis 130-egynéhányon jutottunk fel. A télvégi táj a sok zöld hiányában kicsit kopárnak tűnt, de azért nem maradtunk most sem híján a látnivalóknak. Sőt – egynémely szirtfok lomb hiányában még jobban is kivehető volt, s egy-két szabályos letörés az egykori kőbányát is felidézte. Meg-megállva, néha a tereppel küzdve haladt társaságunk, mígnem megláttuk a Nyakas-követ. De azt is láttuk, hogy a kellemes idő nem csak minket csábított ide. Tarka gyereksereg vette birtokába, persze szülői felügyelettel a környékét, és messziről hallhatóan jól érezték magukat. Mi a már ismert vízmosás morzsalék-borította lejtőjén le, túlsó sziklahasadékon fel, s odaértünk az időközben szedelődzködő társasághoz. Pihenés gyanánt a vállalkozóbbak felkapaszkodtak a kő tetejére, megbizonyosodván, hogy onnan is szép a kilátás. Elkészült a jelenlétünket igazoló csúcsfotó, még megismertük a nap vitathatatlanul legifjabb turistáját, s felfelé vettük az irányt.

Mivel már korábban egyeztettünk,

így tudtuk, hogy nem gazdátlan a pince, most sem tért el a túra napirendje a már megszokottól. Bekanyarodtunk a szőlősorok közé, a puli képezte díszkísérettel lesétáltunk a pincéhez, ahol várt már bennünket Rigó uram, ki már a múlt alkalommal Zolivá lett. Sorra kóstoltatta velünk birtokának kincseit – még jó, hogy nem volt sürgős dolgunk, így elég jól lerakhattuk a kisszéket. Előző nap lévén Valentin napja, házigazdánk a hölgyeknek a ház különlegességével, a Valentin névre keresztelt, kevéssé ismert szőlőfajta figyelemreméltó származékával kedveskedett. (Az uraknak is ízlett.) Előbb-utóbb aztán csak el kellett jönnie az indulás idejének, s kicsit nehezebbé lett zsákokkal a hátunkon, elköszöntünk, s a Dobogó-hegynek vettük a direkciót.

Most azonban nem volt

tervbe véve a nyáron felkeresett hármas és négyes szikla, inkább azt akartuk megnézni, hogy létezik-e az a bizonyos, múltkor meg nem talált Szily-kápolna. A nyáron megismert dupla csúszdát így nem kellett most kipróbálni, hanem rátértünk a P sávból kiágazó keresztre. Az Iharos-hegy északi szoknyáján haladtunk, a szintúton néhány bedőlt fa jelentett némi akadályt. Kis tisztásra érve aztán a kápolna előtt álltunk. Az ellipszis alaprajzú, barokk ízlésű kápolnát Szily József udvari tanácsos építtette. 1817-ben Szent Vendel tiszteletére szentelték fel, őt ábrázolta az oltárkép. Belső berendezést Szily Antal költségén kapott, őt 1833-ban a kápolnában temették el. Sírköve ma is itt látható. Az épület előtti kis tér a Szily-család temetkezési helye lett. 1945 után, mint oly sok más szakrális emlékünk, ez is megrongálódott. Berendezését széthordták, az oltárkép elpusztult, a sírokat, sírboltot feldúlták. Ma műemléki védelem alatt áll, valamelyes felújítást a 60-as években végeztek rajta, de úgy tűnik, inkább a helyi lokálpatrióták óvják.

A kápolnától lefelé haladva,

bár még az erdőben jártunk, lassan közeledtünk mai utunk végéhez. Elértük az első házakat, átmentünk a Füzes-patak bürüjén, s a határkeresztnél elénk tárult a már délutáni nap fényében fürdő viadukt s mögötte Biatorbágy. Mivel társaságunk legtöbbje még nem járt odafent, nekieredtünk az újabb száz-egynéhány lépcsőnek. Elkészült a búcsúkép, s nemsokára vonatunk már igyekezett is velünk s mai emlékeinkkel a Déli pályaudvarra.

                                                                                         -y -y