Erre jártunk: A budai kopáros

Erre jártunk: A budai kopáros

Igazán elcsépelt megállapítás, hogy kevés fővárost ajándékozott meg a jó öreg Természet annyi (mára jól-rosszul) megőrzött csodájával, mint a mienkét. S nem csak a szétterült metropolisz e reliktumai, hanem hegy-völgy övezte környéke is hívogató látnivalókkal csábít. Számomra az egyik ilyen a címben említett vidék.

Sokszor bolyongtam már errefelé, rendszerint többedmagammal, általában a Normafától indulva, a Huszonnégyökrös névvel illetett hegy irányában. Most azonban más a helyzet: az Úr 2020. évében egy eddig ismeretlen vírusféle kezdi nagyra hízott egónkat ráébreszteni, mennyire kicsik is vagyunk. A fertőzés terjedési tempójának mérséklése céljából kényszerintézkedések sora született, korlátozván a társas kirándulásokat is. Így aztán, kihasználva a két hidegfront közti szépnek ígérkező tavaszi napot, egyedül indultam útnak.Feledve a megszokott indulási pontot, Budaörsöt választottam. A 240-es buszon – jómagammal együtt – alig néhány, maszkot viselő utas ült. Leszállva a Károly király útnál, rövid kaptató után szerencsére hamar oda hagyhattam a várost. Szűk kis sikátoron értem el a 2006-ban kialakított lépcsősort, ami első úti célomhoz, a Kő-hegy kápolnájához vitt. Az alant futó autópályáról is jól látható sziluett, felfelé lépdelve, mindinkább betöltötte a teret, s hamarosan a kápolna előtt álltam. Kezdtem felidézni, amit Budaörs lexikonjában olvastam. (Budaörs maga régóta lakott hely, ám a török időkben elnéptelenedett. A 18. sz. elején a vidéket akkor bíró Zichy grófok népesítették be, német lakosokkal.)

A Kő-hegyi kápolna története valóban érdekes olvasmány. Egy helyi bürger, bizonyos Wendler Ferenc, 1847. június 29-én, 32. születésnapja éjszakáján azt álmodta, hogy egy kőhegyi csipkebokor előtt áll, aminek virágain megjelent Szűz Mária mosolygós arca, a rózsa levelein pedig: „Én vagyok a szeplőtelen fogantatás” felirat volt. Wendlert 1853-ban bányaszerencsétlenség érte, ám ebből felépülve, a következő születésnapján, hasonló álmot látott. Késztetést érzett, miszerint Máriának terve van ővele. Látomását elmondta a falu plébánosának, Brenner Jánosnak, hozzátéve, hogy a csipkebokor helyén kápolnát akar építeni. Az egyházfi azon kérdésére, hogy kinek a tiszteletére, Wendler magától értetődően válaszolta, hogy a Szeplőtelen Fogantatás tiszteletére.

És egy kis egyháztörténet. Brenner atyának szöget ütött a fejében, hogy egy ily egyszerű ember honnan ismerheti a fogalmat: szeplőtelen fogantatás. Levelet küldött Rómába, leírva benne a látomást, s engedélyt kért kápolna építésére. IX. Piusz pápa 1854. december 8-án kihirdette a szeplőtelen fogantatás dogmáját. Hogy a plébános levele erősíthette-e azon elhatározását, hogy kihirdesse a dogmát, valószínűsíthető. S már ez év december 20-án válasz is érkezett Budaörsre, és megbízták Wendlert a kápolna építésével. Vezetésével hamarosan megkezdődött a munka: az alapkövet 1855. május 5-én Brenner János rakta le, s már október 15-ére kész lett az épület. E napon szentelte fel Scitovszky János hercegprímás a kápolnát, a világon legelőször a Szeplőtelen Fogantatás tiszteletére. IX. Piusz pápa egy Mária-szobrot ajándékozott a kápolnának. A hely hamarosan a környék zarándokhelye lett, búcsúnapja szeptember 12-e. A bejárat fölött olvasható gót betűs szöveg a Jelenések Könyvének bevezetője, fordításban: „Kezdetben vala az Ige. És az Ige Istennél vala. És Isten vala az Ige.”

Építője később sem hagyta magára a kápolnát. 1872-ben egy, kereszt alakú barlang kivájásába kezdett, amelybe – hat évig tartó munka után – beköltözött, s haláláig, 1897-ig abban élt. (Sírja is a kápolna mögött van.) A szeme világát vesztett embert élete alkonyán fia, András gondozta, aki a barlang mellé házat épített. A kápolnának, egészen a II. világháborút követő kitelepítésig, a család viselte gondját. Ezután az épület köveit széthordták, a kegyszobrot egy rokon szerencsére elrejtette. Az újjáépítés gondolata 1996-ban merült fel, a német gyökerű lakosok és a testvérváros polgárai adományozták a szükséges összeget. Az alapkő letétele 2003. május 5-én történt, s október 15-én Spányi Antal megyéspüspök az újjáépült kápolnát felszentelte. Visszakerült Mária szobra, új korpusz (Seregi József helyi szobrász alkotása), és új Szentháromság-szobor (Rákos Péter munkája) is áll az épület mellett.

A Budai-hegység szétdarabolt, rögös szerkezete talán sehol sem látszik annyira feltűnően, mint a Budaörs környéki röghegység kopár vonulatain. Ezeket a nagyjából DNy-ÉK-i irányban húzódó vonulatokat tektonikus völgyek választják el egymástól. Legnagyobb tagját Csiki-hegyekként emlegetjük, nevét a hajdanvolt, mára eltűnt Csiki-pusztától kapta. (Ennek helyén létesült az azóta szintén elhagyott lőtér.) Legdélebbi tagja a Huszonnégyökrös, amit a Ló-hegy, a Szekrényes, a Farkas-hegy követ. Alattuk a Törökugrató – Út-hegy – Odvas-hegy vonulata, majd a Mária-völgy által elválasztott Kő-hegy (előtte a Kálvária-dombbal), s innen ÉK felé elkülönülve a Nap-hegy. Amennyire tagolt a vidék felszíne, legalább annyira változatos a geológiája is. Találunk elkovásodott, keménnyé lett budai márgát, erupciós konglomerátumot, aminek kötőanyaga vastól elszínesedett mész, s jellemzően a triászkori dolomitot. De igazán beszédes a Tűzkő-hegy neve is. A kápolna környékén álló dolomitsziklák kovasavval átjártak, az egykori hévforrások működéséről árulkodva.

Különleges a terület élővilága is.  Az állandóan morzsolódó és lefelé csúszó dolomit-törmelék lehetetlenné tette a beerdősülést. A csapadékvíz sem szivárog a talajba, nagy része akadálytalanul folyik alá a lejtőkön. Így a növények közül csak a szárazságtűrő szubmediterrán és kontinentális fajok láthatók. Közülük jó néhány természetvédelmi oltalom alá helyezett reliktum-faj, csak a Törökugratón húsznál több ilyet tartanak számon. A vidék legszebb arcát vitathatatlanul koratavasszal mutatja, amikor a még téltől sárga fű közül kidugják fejüket e mészgyepek pompás virágai. Bár mostani látogatásom kicsit korainak bizonyult, (talán az épp elmúlt fagyos napok torpantatták meg a zsendülést), azért volt látnivaló. A dolomit fehérje messziről kiemelte az apró daravirág sárga telepeit, miként a homoki pimpóét és a hegyi ternyéét. Egy-két helyen szinte tömegesen virított a tavaszi hérics, a lánykökörcsin lilás virágát már a Nap felé fordította, de fekete rokona, alig nyílófélben, még szégyenlősen a földet nézte. Szépen díszlett a bogláros szellőrózsa, dugdosta fejét kifelé a fürtös gyöngyike, s nem akart elmaradni a lila gubóvirág sem. Találtam egy-két törpe nőszirmot is, bár még elég bakfiskorúakat, s a kövirózsa is elkezdte magszárát növeszteni. Már a som is sárga köntöst húzott, de a galagonya még halogatta a virágzást. Sajnos, az állatvilágból jóval szegényesebb volt még a felhozatal. Egy, a lépcsőkorláton napozó, még süldő fali gyík; néhány, párt kereső hajnalpírlepke-fiú, ébredező rókalepke, tétova poszméh – s egy elhullott cickány zárta a sort.

A Kő-hegy és a kápolna környéke láthatóan népszerű hely. A tovább indulni szándékozókon kívül sok, láthatóan helyi lakos is élvezte a melengető napsütést. Kisgyerekes anyukák, családok jöttek-mentek, volt, aki még babakocsit is felcipelt. És egy örömteli megállapítás: a nagy nyüzsgés ellenére alig-alig látni szemetet! Kár viszont, hogy a kápolna történetét egykor elmondó táblán most csak a rozsda virít. A hegyet beszövő ösvényeken sétálva, az elénk táruló körpanoráma unos-untalan megállásra kényszerít. Igaz, dél felé fordulva kissé ijesztő is a túlburjánzott civilizáció, de a másik irányban élvezhetjük a hegyes-völgyes világ látványát. A lakóépületek közül szigetszerűen kiemelkedő hegyről több irányban is leereszkedhetünk, én most egy hosszabbikat választva értem a Mária-völgybe. Ezen végigsétálva, a hegy, meredeken leszakadó tömbjével, teljesen más arcát mutatja.

Elindulva a Budakeszi úton, azon északnak fordultam. A piros sáv hamarosan jobbról-balról sziklák közé szorított, kanyonszerű ösvényben folytatódott, amibe kisvártatva balról egy csapás torkollott. Ez vezet fel arra a meredeken kiemelkedő, hatalmas dolomit-tömbre, amit Odvas-hegyként jelez a térkép. A felvezető út az elején cseppet sem könnyű, néhol csak nagyon megfontolva lépkedhetek. Aztán, egy sziklatömb után, kényelmes ösvény jön elém, amelyik a hegy lábánál tekereg, olykor egy-egy ház kerítése mellett. Csak a térképről tudom, hogy most egy tanösvényen haladok, mert bizony ösvény még csak-csak, de tan aztán sehol sincs. Még jó, hogy látvány legalább van… A csapás aztán szelíd jobb kanyarral a hegy gerincének irányába fordul, mellette egymást érik a hérics és a kétféle kökörcsin telepei. Ahogy emelkedem, úgy nehezedik a terep, mindinkább görgetegessé válva. Lassú a tempó, hol a lábam elé kell nézni, hol meg élvezni a látnivalókat, a kettő együtt nem megy. Felérve a 315 m magas csúcsra, sziklára telepszem, és ebédidőt tartok. Aztán már a lefelé jön, de bizony a 4-5 centis dolomit-csörmőn meg kell küzdeni, mire visszaérek a piros sávhoz. Az egész kitérő mindössze másfél kilométer volt.

A szépnevű Puttony-utca után elköszön a lakott terület. Hamarosan idő koptatta tábla adja tudtul, hogy itt tájvédelmi körzet kezdődik. Korábbi útjaimról tudom, hogy itt balra térve, egy eléggé benőtt, meredek ösvény szép kilátást is nyújtva tekereg fel a Farkas-hegy lábához. Most azonban maradok a jelzésen, amit meg is bánok, mert az út az eddigiekhez mérten meglehetősen unalmas. Felérve, nyugatnak fordulok, s hamarosan meglátom a szomorú emlékeket ébresztő vitorlázórepülő-szárnyakat. Az első nagy háborút követően a vesztes nemzeteknek szinte tiltott volt a motoros repülés, így a vitorlázó repülés indult dinamikus fejlődésnek. Ehhez kiváló terepet nyújtottak a Farkas-hegy környéki füves lejtők, a termikekben gazdag mikroklíma. Hangárok, műhelyek épültek, igazi oktatóbázis született. 1959 jelentette a véget, amikor a motoros repülés fejlődése miatt a röptér Budakeszi mellé költözött. Az emlékművet néhány éve a repülés szerelmesei újították fel, ezen kívül csak egy kis rom, meg az „idejében” privatizált, ma a közönségtől elzárt iskolaépület idézi a múltat.

Ja, és a Szekrényes ormán látható kilövő-rámpa is a komplexum része volt, ahonnan gumikötéllel indították a gépeket. A meredek oldal ugyan még a tél szürkéjét mutatja, de már vidám sárga sombokrok tarkítják, s hívogatják az embert. Nekivágok a gerincre vezető meredeknek, hisz az onnan feltáruló panoráma is megér egy misét. Az alig párás, tiszta idő most sem csal meg… A 364 m magas Szekrényesről több csapás is vezet lefelé. Sorrento felé már sokszor mentem, s bármily szépek is azok a sziklák, most a gerincen dél felé indultam. Elhagyva a csúcsot jelző oszlop menti két sziklát, majd a mini-morénát, meredekebb rész következett. Szerencsére a dolomit-szirtekben néhány természetes lépcsőfok megkönnyíti a lejutást. Az erdő szélénél, még mindig jelzetlen ösvényre fordulva, vettem irányt a „hivatalos” turistaút felé.

Elérve a sárga jelzést, már a célegyenesben voltam. Úgy látszik, a bezártságot nem csak jómagam viselem nehezen, meglepően sok kirándulóval találkoztam. Érdekes volt megfigyelni a gyorsan beépült pavlovi reflexet: egymás mellé érve, mindenki szorosan félrehúzódott a szembejövőtől… Hamarosan meglátom a Szállás-hegyre feljövő út netovábbot jelző masszív sorompóját, a turistaút innen jobbra tartva vezet. Többnyire a lakott terület szélén tekereg, itt-ott egy-egy divat-terepjáró is álldogál. Aztán – már nem először – érdekes táblán akad meg a szemem: aszondja, hogy „Fokozottan védett terület, belépés csak engedéllyel!” Értem én, hogy védeni kell megmaradt természeti értékeinket, de mi értelme van itt egy ilyen táblának? Évszázados, ma is sokak által járt turistaút, kutyába sem veszi senki ezt az amúgy teljesen felesleges tiltást.

Magam is szabálysértő lettem, sőt mindjárt kétszeresen is. Amit egy kicsit előbbre lévő tábla ugyancsak tiltott, jobbra letértem a jelzett útról. Hamarosan kiderült, hogy nem egyedül tettem: a fenyvesben ide-oda kanyargó, szélesre taposott ösvényen jó néhányan jöttek szembe. Szegény feketefenyő! Milyen közellenség lett belőled! Igaz, összeboruló lombja, a talajra hulló, nehezen bomló tűlevelei csak szerény aljnövényzetnek adnak éltető napfényt. Ám a hozzáértő erdészek pontosan ismerték talajmegkötő, pionírnövények megtelepedését elősegítő képességét. És amúgy is jól esik fanyar-tiszta levegőjét szívni, látni benne a cinkék fürge jövését-menését, a kéken villanó szajkót, hallani a zöldharkály tavaszi nyerítését vagy kisebb rokonának nászdobolását. No meg a később itt termő gombák sem utolsók…

Lassan visszaértem a bokroktól itt-ott már mozaikos élőhellyé váló kopároshoz, s leülhettem utam tulajdonképpeni céljánál, a fura nevű Huszonnégyökrösnél. Thirring Gusztáv immár klasszikus „bídekkerében” két magyarázatát is adja a névnek. Egyik szerint egy igen elhízott budaörsi mészáros fogadott 24 ökörben, hogy pihenés nélkül felszalad a 288 m magas csúcsra. A fáma szerint a fogadást megnyerte ugyan, de felérve, holtan esett össze. A másik hagyomány szerint anno a török 24 ökörrel vontatta fel ide az ágyúit. Nekem egy harmadik variációt is meséltek: eszerint egy módos, lovaira igen büszke gazda fogadott 24 ökörben, hogy négyesfogatával egy órán belül felhajt a hegyre. Hogy nyert-e, arról nem szólt a fáma. Letelepedvén az egyik sziklára, kivallattam a GPS-t: 12 km út, 540 m kapaszkodó, negyedfélórás menet és majd annyi nézelődést mutatott. De jó is volt odahagyni, legalább ennyi időre, a szomorú hangulatú várost!

-y -y