Az MTE története

Napjainkban a turistaság fogalma egyfajta jelentésváltozáson ment át, jobbára az idegenforgalom helyett használják, turistán mostanság inkább a külföldről (jellemzően nem gyalogosan) érkezetteket értik. A következőkben a szó eredeti értelmében használjuk a kifejezést, és – a hagyománynak megfelelően – elsősorban a gyalogos turistaságról beszélünk.

Kik lehettek az első turisták Magyarországon? Talán nem tévedünk, ha a diákság körében keressük őket. Hiszen a pórnépnek aligha volt ilyenre ideje, s bár az érintettek alkalom adtán hadra vagy éppen vadászatra többnyire gyalogosan vonultak, egyikőjüket sem mondhatjuk turistának. Ugyan ma is csodáljuk a dömés barát: Julianus teljesítményét, ám őt is aligha a turistaság eszméje vezette messze vándorútján. A testmozgást igénylő diákság azonban már akkortájt is meg-megunhatta az iskolák szigorát és bezártságát, s – különösen dombos-hegyes vidékeken – szívesen odahagyta azt a szabad levegőért. Legalább is erre utal, hogy Brassó városának máig nagyhírű tudós tanára, Honterus János 1543-as iskolai rendtartásában el kellett tiltsa, hogy tanulói – hacsak fontos ok nincs rá – havonként többször, mint egyszer kiránduljanak a hegyek közé.

Jóhírű külhoni egyetemeken tanulni már a középkortól szokás. Az odavezető, többnyire hosszú utakon, közlekedési eszközök híján, no meg a többnyire lapos buksza okán, a diákság általában az apostolok girhes lovait használta. Különösen a 16-18. században élte virágkorát ez a fajta, olykor kalandoktól sem mentes, de végső fokon a tanulni vágyás gerjesztette világjárás: a peregrinálás. Jeles támogatója volt a peregrinus diákoknak Sárospatak kiváló tanára, Comenius. Híres tankönyvében olvashatjuk: „Az úton járó viszen a vállán tarisznyában, ami belé nem fér, a sebébe. Béfedettetik úti köpönyeggel, kezében tartja a botot. Sáros időben lábszárát védővel látja el, avagy csizmát huz. A gyalog-út kedvéért el-ne hagyja az ország-útját, a tébolygó-utak meg-tsalnak. Tudakozzék azért az eleibe jövőktől, merre kellessék menni.”

Egykor volt peregrinus diákjainkról sok irodalmi említés maradt fenn. Itt az egyik legfontosabbról, Frölich Dávid 1639-ben Bártfán megjelent könyvéről szólok, bár ez nem csak a vándordiákokat látta el tanácsokkal.
A Medulla Geographiae Practicae (Gyakorlati földrajz veleje, elsősorban vándorok használatára), lényegében az első hazai turisztikai kézikönyv s egyben a tudományos alpinizmus első klasszikus darabja.

Praktikusan ismertet meg a földrajz alapfogalmaival, égtájak meghatározásával, domborzati, hőmérsékleti viszonyokkal, az akkor még eltérő mértékegységekkel. „Azt, ki peregrináláshoz van felöltözve, s már indulásra kész, nem akadályozza semmiféle időjárás, fütyülő szél, zápor. Nyáron a nap heve, a veszélyes villámcsapások, télen fagy és sűrű hó nem szereznek neki kellemetlenséget. Nem törődik a haragos vendéglőssel, aki kétszer főtt ételt, büdös halat és vízzel kevert ecetes bort tesz elébe és tisztátalan ággyal kínálja.” Ezek nyilván személyes élmények, hisz maga is másfél évtizedig peregrinus diákként járta Európát. Könyvének nagyon fontos részlete, ahol beszámol tátrai kirándulásáról, melynek során a Lomnici csúcsra is feljutott. „1615. június havában a szepesi hegyek magasságát két iskolatársammal ki akartam tapasztalni. Amikor azt hittem, hogy elérkeztem a legmagasabb csúcsra, egy sokkal magasabb bérc meredt fölém. Utam puszta és ingó sziklákon át vitt, így küszködtem kisebb csúcsokon és ugyanannyi völgyön keresztül életem veszélyeztetésével, míg nem felhatoltam a legfelső csúcsra.” Elmondja még, hogy a Tátrát, ha nagyritkán is, meg-megjárták a természet csodálói, de nem tudni olyanról, akiről írott emlék maradt volna. Az első névről ismert tátrai turistának ekként magát tekintette – s mind a mai napig mi is őt tekintjük annak.

Frölich tanítványa volt Késmárkon idősebb Buchholz György. Emlékiratából tudjuk, hogy 1665-ben öt diáktársával vállalkozott egy tátrai túrára. Vezetőül egy, a hegyeket jól ismerő iskolamestert fogadtak fel. A szalóki savanyúforrásnál töltött éjszaka után „Mentünk fölfelé egy kopasz hegyen, aztán másznunk kellett. Vezetőnk térdvasakat és könyökvasakat csatolt fel s ahol kampót tudott vetni, két-három embermagasságnyira felkúszott s kötelekkel felhúzott bennünket is, akiknek szintén fel kellett csatolnunk a térdvasakat.” Így értek fel a Nagyszalóki-csúcsra. A lefelé vezető út „kicsit borzalmas, mert egy négyembernyi magas szirtről kell leereszkednünk, aki szédülős, annak bekötjük a szemét. Mentünk kopár hegyeken, völgyeken, erdőkön keresztül, vezetőnk egy könyvecske után igazodott, amelyben mindenféle jelekkel voltak megjelölve a hegyélek és kőszirtek.” (Vajh milyen könyvecske lehetett?)

Egyre többen keresik fel hegységeink vadregényes tájait, a lassacskán kialakuló polgárság körében mind népszerűbbek a kirándulások. Fejlődik a hazai turisztika, s bekapcsolódik az Európa szerte megindult mozgalomba, amelyben megszülettek az egyes országok turista egyesületei. Döller Antal szervezőmunkájának köszönhetően 1873. augusztus 10-én tömörültek egyletté a Magas-Tátra rajongói, Késmárk központtal megalakítva a Magyarországi Kárpát-Egyesületet. Taglétszáma a kezdeti néhány százról több ezerre gyarapodott, ezért a vezetés úgy döntött, hogy az érdemi munkát kisebb egységekre, osztályokra tagozódva végezzék, ez azonban a nem mindig érvényesült.

1876-ban Hunfalvy János kezdeményezésére megalakult az MKE Budapesti Bizottsága, majd ebből néhány év múltán a Budapesti Osztály.
Elvileg az egylet összes fővárosi tagja ide tartozott volna, az osztály azonban semmi autonómiát sem kapott, gyakorlatilag érdemi tevékenységet nem fejtett ki – néhány esztendő múltán csendben meg is szűnt.
Jó évtized elteltével derék svábhegyi polgárok alakították meg 1888. augusztus 2-án a Budapesti Hegyvidéki Tourista Egyesületet, Mérő János vezetésével. Igaz, olykor-olykor kirándulni is járogattak, tevékenységük egyre inkább szűkebb pátriájukhoz kötődött, s néhány esztendő multával, mint Svábhegy Egyesület működtek eredményesen tovább.

Vuray György

Budapest szűkebb-tágabb vidéke vonzotta az arra fogékony lelkeket, mint a Sopronból idekerült fiatal tanárt, Thirring Gusztávot, vagy a Tátra hegyei közül érkezett orvost, Téry Ödönt. Felismerték, hogy egyre nagyobb az igény a turistaság iránt, ezért az eszme felkarolására egyesületet kell alakítani. 1888. szeptember 24-én dr. Ballagi Aladár egyetemi tanár, Mattyók Bencze főszolgabíró és neje, Prokop Géza közalapítványi erdész és hitvese, valamint Budaváry János pilisszentkereszti plébános társaságában látogattak el a falu melletti Klastrom-kúthoz. Itt állapodtak meg, hogy egy ily egyesület megalakítására megteszik a szükséges előkészületeket.

Ezt a Magyarországi Kárpát-Egyesület osztályaként tervezték, s az alakulást célzó felhívásokat még az ősz folyamán szétküldték. „Rég érzett hiány, hogy a turistaság hazánk szívében, a fővárosban, semmi támogatásban nem részesül. Ezren és ezren vannak a külföldön, kik a szellemileg és testileg edző turistaságot űzik, ami nagy szolgálatokat tesz a tudományoknak, és nemzetgazdasági szempontból egyes országokban kiváló tényezővé vált. A Magyarországi Kárpát-Egyesület eddigi nemes törekvéseinek támogatására, nemkülönben a főváros bájos környékének, s egyáltalában a közönség részére vonzó kiránduló helyekül kínálkozó hegyvidékek, mint a Pilis, a Börzsöny, a Gerecse, a Vértes, a Bakony megismertetésére, feltárására szükségesnek tartanók, hogy az egyletnek Budapesten vagy környékén tartózkodó tagjai s az ügy iránt érdeklődők az alapszabályok értelmében osztállyá alakulnának.”Az elérendő célokat, megfogalmazott feladatokat ismertető felhívás mellékleteként küldött aláírási ívek szép számmal érkeztek vissza. Így aztán december 28-án, a Budapesti Osztály alakuló ülésén, az előkészítő bizottság már 273 tag csatlakozását jelenthette be. Elnökké a hegymászóként is nagyhírű tudóst, báró Eötvös Lorándot, alelnökké Lóczy Lajos geológus professzort, ügyvivőnek Téry Ödönt, titkárnak Thirring Gusztávot választották.

A Budapesti Osztály választmánya már január 5-én összeült. Első feladatának tekintette egy jól szerkesztett turista folyóirat megteremtését. „Kettős czélja volt: egyrészt érintkezést létesíteni a turistaügy iránt érdeklődőknek, másrészt hazánk szebb vidékeinek írásban és képben való megismertetése.”

A Turisták Lapja első száma már február elején megjelent, mégpedig 1200 példányban, ami hamarosan az utolsó darabig elfogyott. Először kéthavonta, majd – néhány nehéz, no meg háborús évet leszámítva – 1944 végi megszűnéséig általában havi rendszerességgel jutott el a tagokhoz. Első szerkesztői Téry és Thirring voltak, majd Petrik Lajos, Déry József, Peitler Gyula jegyezték. E nagy hozzáértéssel szerkesztett folyóirat talán egyik legnagyobb érdeme, hogy hatalmas lökést adott turistairodalmunk fejlődésének, s ezen keresztül jelentős szakírói gárdát nevelt ki. A lap jó néhány cikke napjainkra forrásértékűvé nemesedett, de már a korabeli utikalauzokba is rendszeresen másoltak át részleteket, napi- és hetilapok vették át közlésre írásait.

A hétvégekre rendszeresen meghirdetett kirándulások eszméje Eötvöstől származott, és a turistaságnak sok új hívet szerzett. Létrejött a kirándulási bizottság, amelyik már hosszabb, s akár többnapos túrákat is szervezett, elsőként a Vág völgyébe és Selmecbányára. Az osztály, kapcsolatait jól kihasználva elérte, hogy a szervezett, igazolvánnyal rendelkező turisták jelentős utazási kedvezményeket kapjanak a MÁV, a helyiérdekű vasutak és a Dunagőzhajózási Társaság vonalain.

Megkezdték a főváros környékének, elsősorban a Pilisnek turisztikai feltárását. Már az első évben 125 km-nyi útvonalat láttak el jelzéssel, ami a következő esztendőben kétszeresére nőtt. Közbenjárásukra az illetékes miniszter hozzájárult, hogy a mexikói erdőőri lakban s a Hoffmann-gunyhóban rendszeresen szállást kaphassanak a turisták, az erdőőrök utasíttattak, hogy a hozzájuk belátogatókat kérésükre méltányos áron élelemmel és szállással lássák el.  A jelzett utak megismertetésére kiadták Budapest környékének első turistatérképét, amit Lóczy Lajos intenciói szerint Kogutowitz Manó intézetében nyomtattak. A térképlapon Thirring ismertette a fontosabb túraútvonalakat, amik aztán bővítve később a Turisták Lapjában, majd Kirándulók kalauza a szentendrei vasút mentén címmel önálló füzetben is megjelentek.

Az évszám még mindig csak 1889 – 90! A téli időt kihasználandó, megszervezik a gyorsan népszerűvé vált felolvasásokat, amiken az érdeklődő publikum vetítettképes előadásokon ismerkedhetett hazánk s a külföld tájaival, érdekességeivel. Ugyancsak ekkor rendezték az első „amateur-fotografiai” kiállítást, amelyet őfelsége Ferenc József is megtekintett. A Pilis apró hegyifalvaiban évente karácsonyfa ünnepséget rendeztek, a szegénysorsú gyermekeknek meleg ruhát, cipőt, édességet adtak, olykor a falu iskolájának berendezéséhez nyújtottak támogatást.

A fiatalos lendülettel működő, tetterős osztálynak azonban kénytelen-kelletlen észre kellett vennie az anyaosztály egyre inkább csak a Magas-Tátrára figyelő, konzervatív szemléletét, s ezt szóvá is tette. Véleményük szerint az eredményes működés érdekében az egylet átszervezendő, központjának Budapesten kell lennie. Évekig húzódó, élénk vita alakult ki, s noha az MKE tagságának jó része is elfogadta az új elképzeléseket, érdemi változtatás nem történt. Az egyre jobban elmérgesedő helyzet megoldása, az ellentétek felszámolása érdekében az osztály választmánya 1891. szeptember 29-ére rendkívüli közgyűlést hívott össze. Ezen vita nélkül, egyhangulag kimondták a Magyarországi Kárpát Egyesület Budapesti Osztályának feloszlását, majd rögtön utána a 152 jelenlévő megalapította a Magyar Turista Egyesületet. Vezetősége gyakorlatilag változatlan maradt, csak a már korábban egyéb elfoglaltságai miatt leköszönt Lóczy Lajos helyére választották meg alelnöknek gróf Teleki Gézát.

(Az egyesület megalakulásáról részletesebben szól a Visszanéző 2011 IV.)

Vuray György

A Budapesti Osztály jogutódjának tekintett Magyar Turista Egyesület szervezeti felépítéséhez az akkor már jól működő, hasonló külföldi egyesületek szolgáltak mintául, az eszmeiség rokonvoltát a havasi gyopár jelvényként való átvételével is hangsúlyozták. A gyakorlati működést a teljesen önálló osztályok végezték, egyik-másikán belül a szorosabb, baráti viszonyban lévő tagok kisebb csoportokat vagy társaságokat hoztak létre, ezek aktivitása olykor kiemelkedőnek bizonyult. Maga a központ, lényegében egy kis létszámú választmány, volt hivatva az egyesület tagságának közös érdekeit képviselni, az egyes osztályok közötti kapcsolatot megteremteni, működésüket megfelelő tanácsokkal segíteni, a lehetőségekhez mérten anyagilag támogatni.

Tagsága csak az autonóm osztályoknak volt, amelyek az általuk megállapított tagdíj egy részét a központnak engedték át. Ebből fedezték a hivatalos helyiség bérletét, a minden tagnak járó Turisták Lapja kiadási költségeit, gyarapították az egyesületi könyvtár állományát, térképeket, utikalauzokat adtak ki. A választmány tagjai, csakúgy, mint a lap munkatársai, természetesen honorárium nélkül tették dolgukat. Az osztályok szabadon rendelkeztek az általuk előteremtett anyagiak felett. Az egyesület egészét érintő ügyekben, az elfogadott alapszabály értelmében, a közgyűlés döntött, amelyen az egyes osztályok létszámarányosan rendelkeztek szavazati joggal.

Az új egyesület szervezetéből adódóan az első teendő az osztályok létrehozása volt. A választmány által kidolgozott és a megalakuláskor elfogadott alapszabály szerint sorra alakultak az osztályok. Elsőként a Budapesti, majd a Gyöngyösi Mátra, a Szittnya, a Vasvármegyei – lényegében mind a négy a Magyarországi Kárpát Egyesületből kiválva. A Tanítói, a Vágvölgyi, a Tátra, a Kőszegi, a Fiumei, az Egyetemi, a Turócvármegyei osztályok újonnan alakultak. Néhány hónap alatt tehát 11 osztály, 2700 tag – valóban szép indulásnak mondhatjuk. Egyes osztályoknál pezsgő turistaélet folyt, némelyeknél viszont a kezdeti lelkesedés alábbhagyott. Sok-sok küzdelem árán, olykor az erősebb osztályok segítségére is támaszkodva ugyan, de a mindenkori választmány tette a dolgát.

Egyre szélesebb, immáron „hivatalos” körökben is tudomásul vették a turistaság létjogosultságát, fontosságát, emelkedett támogatottsága. Mind több, korábban tilos terület nyílt meg az igazolvánnyal rendelkező turisták előtt, mind több feltárt és jelzett utat követhettek, találhattak ezek mentén pihenőket, foglalt forrásokat, később aztán menedékházakat. Utazási kedvezmények, bánya- és erdőtiszti szállószobák használatának lehetősége, a Tátra állami tulajdonba vonására tett eredményes javaslat, utikalauzok, turistatérképek, évkönyvek kiadása sokszorosan igazolja eredményes munkájukat.
Az igazán tevőleges gyakorlati munka azonban az osztályokban folyt, közülük is általában a nagyobb létszámú, anyagilag erősebb, s ugyanakkor megfelelő vezetéssel bíróknál. Elsőként a Budapesti Osztályt kell említenünk, hiszen ez képezte az egyesület gerincét és szerepe a későbbiekben is minden téren a legmeghatározóbb volt. Alapítói kezdettől fogva tudták, hogy ha a főváros környékén turistaforgalmat akarnak teremteni, kell egy olyan telep, mely e forgalom központja lesz. Erre a célra az akkor még ismeretlen, a Dunakanyarra páratlan kilátást nyújtó Dobogókőt találták a legmegfelelőbbnek.

Az akkoriban megindult gőzüzemű helyiérdekű vasút Pomázig gyorsan elvitte a kirándulókat, ám onnan – kiépített út híján – a Pilist megjárni nem kis fáradtság volt. Egy, a hegy közepén szállást, ételt s pihenést nyújtó ház a további túrák kiinduló pontjának is megfelel. Az anyagiak előteremtése már 1889-ben megkezdődött, de az építkezésre vonatkozó döntést csak 1897. február 9-én hozta meg a közgyűlés. A menedékház tervét Pfinn József tagtárs készítette el, a munkálatokat az esztergomi Egenhoffer-cég végezte. A dobogókői telket Prokop Géza ajándékozta az egyesületnek, s nem kis része volt benne, hogy Szentkereszt közalapítványi erdészete az építéshez szükséges faanyagot ingyen adományozta. A boronafalú házat még az esztendő végén átvehette az egyesület, a belső berendezés elkészülte után, a következő év június 5-én pedig átadták a közforgalomnak. Majd’ félezres tömeg előtt az építőktől Téry vette át a kulcsot, ki a házat az egyesület nagyra becsült elnökéről nevezte el. A nobilis vendégeknek Prokopné Ő Nagysága tálaltatott ebédet, de a többiek sem „az éhkoppot nyelék.”

A fűtött, télen is lakható, barátságos menház gondnoka meleg étellel, friss tejjel szolgált a vendégeknek. A turistaforgalom szinte nem várt méreteket öltött, egy-egy hétvégén szűknek bizonyult a ház. Hamarosan felvetődött a bővítés gondolata. Közben kedvező lehetőség kínálkozott a szomszédos telek megvásárlására, így már egy új, nagyobb ház építéséről határozhattak. 1905 áprilisában kötöttek szerződést Gabrinyi Sámuel piliscsabai építőmesterrel, s szeptember 24-én már megtarthatták az ünnepélyes zárkőletételt, amelynek üregébe a következő írást helyezték: „Álljon e kis ház soká! Daczoljon viharral, förgeteggel, szolgálja sikerrel a czélt, melyért alkottatott, legyen iránymutató delejtűje, vonzó mágnese a szép hegynek, melyben lábai gyökereznek, legyen e vidék áldása, a turisták gyönyörűsége, az öröm és béke hajléka!”

A teljes berendezést követően a közforgalom előtt a következő év június 3-án nyílt meg. Öt hálószobája 42 vendéget fogadhatott, őket és a betérőket étel-ital várta. Néhány esztendő múltán 1200 háló- és háromannyi étkező vendéget számoltak. Különösen hétvégi napokon egyre nehezebben birkózott a ház a zsúfoltsággal, megint kicsinek bizonyult a tér. Az áldatlan helyzeten csak az épület bővítésével lehetett segíteni. A ház keleti oldalára 80 négyzetméteres üvegezett verandát terveztek, amit 1912-ben, alig néhány hónap leforgása alatt, ismét Gabrinyi épített meg. Egyidejűleg felújították, és megint megnyitották a régi, kisebbik házat is, a padlásterekben matraclágert alakítottak ki. Így szükség esetén már akár kétszázan is megalhattak, az asztalok mellé 120 vendég ülhetett. Nem maradt el a környék folyamatos rendezése sem, a területet körbe kerítették, parkosították.

Az MTE már megalakulásától kezdve kifejezésre juttatta, hogy működését az egész ország területére óhajtja kiterjeszteni. Hazánk egyik, a legtöbb turista által látogatott vidéke az akkor még jórészt feltáratlan Magas-Tátra volt. Már a Budapesti Osztály keretei közt, 1890-ben felvetődött egy, a hegység megfelelő pontján építendő menedékház ideája, amihez a szükséges pénzforrás összegyűjtését is megkezdték. Végül, nem kevés akadályon túljutva, csak 1898. július 5-én bízhatták meg az ismert szepesszombati vállalkozót, Majunke Gedeont, hogy Pfinn József terve alapján építse fel az Öt-tó katlanában a házat. A kivitelezés körülményei jócskán nehezebbek voltak egy átlagos építkezésnél. Az összes anyagot: cementet, tartógerendákat, vasból lévő ablak- ajtókereteket, tetőlemezeket, meg a teljes berendezést a nemlévő utakon csak emberi és állati erővel tudták felvinni.

A nehézségek ellenére már a következő év augusztus 21. napján a Téry Ödönről elnevezett menedékházat ünnepélyesen felavatták. (A 2021 méter magasan épült ház ma is e nevet viseli.) A konyha és a tágas ebédlő mellett négy szobájában 12 ágy kapott helyet. Legnagyobb gondot a fűtőanyag beszerzése jelentette, mert a környéken már csak a törpefenyő díszlik, az pedig már akkor védelem alatt állt. Így a szükséges tüzelőanyagot háton kellett felvinni. Étel-ital egyébként napjainkban is így kerül fel, állandó jövedelmet jelentvén az erre vállalkozó ifjaknak.

Miközben a legtöbb osztályban eredményes munka folyt, némelyikükben óhatatlanul csökkent a kezdeti lendület, lanyhult az érdeklődés, itt-ott felszínre kerültek személyi ellentétek is. Habár a választmány igyekezett ezek ellen minden lehető módon tenni, a szellemi és anyagi támogatás ellenére bekövetkezett egyfajta nem kívánatos tespedés. Elmaradoztak a központi járulékok, így csorbát szenvedett a Turisták Lapja megjelenése. Maga Téry is kedvét vesztette (igaz, ebben hivatali körülményeinek változása és kezdődő betegsége is közrejátszottak), és lemondott tisztségeiről. Egyre többen hangoztatták, hogy a legnagyobb turistaélet amúgy is a Budapesti Osztályban van – legyen tehát ez a központ.

Az egyesület szükséges átalakítása végül az 1910. december 16-án tartott rendkívüli közgyűlésen történt meg, amely az új alapszabály tervezettel együtt az új szervezeti felépítést is  egyhangúlag elfogadta.  Rendezték az egyesület személyi és vagyoni viszonyait is, az új anyaegyesület átvette a Budapesti Osztály összes tagját eredeti tagminőségében, valamint az osztály és a volt központ vagyonát és terheit. Az így megszűnt osztály elnöke, Thirring Gusztáv töltötte be az új egyesületnél is e tisztséget, Téry Ödön az egyesület örökös díszelnöke lett. Az új szervezet megadta a fellendülés lehetőségét, a döntés helyes voltát az elkövetkező évek eredményei igazolták.

Sikerült rendezni és megszilárdítani az egyesület anyagi viszonyait, ismét folyamatossá vált a Turisták Lapjának megjelenése. A dobogókői építkezés mellett a Téry-házon is komoly javításokat végeztek: az ismételt feltörések megakadályozása érdekében megerősítették ajtaját, kettős ablakokat építettek be, és azokat fatáblával védték, korszerűsítették a belső berendezést is. A tátrai mentőügy szervezését az 1910. év karácsonyi, nagy sajtóvitát is kiváltó szerencsétlenség hatására kezdeményezte a választmány. Gally János százezer db levélzáró bélyeg adományozásával járult hozzá az anyagi alapokhoz. Végül 1913-ban, a BETE, az MKE és az MTE összefogásával alakult meg a Tátrai Önkéntes Mentő Bizottság, a Tömb. A Tátrát kiválóan ismerő tagjai: hegyi vezetők, önkéntesek, orvosok számos hegymászó életét mentették meg.

Még egy eszme foglalkoztatta ezidőtájt a választmányt. Egyre-másra keletkeztek az egyesületen kívüli turista célú társaságok, amelyek szellemi irányítására sokan szükségesnek vélték egy összefogó szerv létesítését, a turisták érdekeinek kellő eréllyel történő egységes képviseletét. Maga Thirring is pártolta a gondolatot. A választmány 1912. november 5-én hozott döntése értelmében hivatalosan is megkereste a nagyobb egyesületeket a szövetség létrehozása érdekében. A következő évben meg is kezdődött az előkészítés, ennek során több eltérő, a szervezeti felépítésre, a működésre, az alapszabályra vonatkozó elképzelés született. Nem kis nehézséget és diplomáciai érzéket kívánt elfogadható összehangolásuk, vagy a kisegyesületek hangadói által harcosan képviselt parciális érdekek visszaszorítása.

Végül 1913. november 30-án a Magyar Turista Szövetség megalakult. 14 egyesület, 24 vidéki turista osztály és 7, más irányú egyesület turista szakosztályának belépte csaknem 12000 tagot jelentett. A tagegyesületek szövetségi képviselete, az MTE javaslatának megfelelően, létszámarányosan történt. Az új szervezet elnöke gróf Teleki Sándor, az MKE elnöke, ügyvezető elnöke Thirring Gusztáv lett. Noha az érdemi munkából az egyesület számos tagja vette ki részét, a két szervezet kapcsolata nem volt felhőtlen. Sokan hangoztatták, nem minden alap nélkül, hogy a szövetségnek nagyobb szüksége van az egyesületre, mint fordítva.

Az első világháború megviselte az egyesületet is. Számos kiváló tagja szenvedett hősi halált vagy sebesült meg, az új határ sokakat külföldre szorított. Pótolhatatlan veszteséget jelentett minden magyar turista nesztorának, Téry Ödönnek 1917-ben bekövetkezett halála. Szerencsére a turistaság eszméje addigra már olyan mély gyökereket eresztett, hogy néhány esztendő múltán képes volt újjá éledni. Az általános figyelem, a Kárpátok elvesztése után, megmaradt középhegységeink felé fordult.

Dobogókő forgalma ismét emelkedni kezdett, ami újabb bővítést követelt: a kőház másik oldalán is elkészült az új veranda. 1932-ben aztán már nem a bővítés, hanem a ház korszerűsítése lett a sürgető feladat: vízvezeték, zuhanyzók, WC kialakítása, amikhez már villanyárom is kellett. A kilátó alatti Déry-forrás bőven bugyogó forrásvizét a saját aggregátorral működtetett szivattyú nyomta fel a házba. Ekkor helyezték el az épület tetején azt a csúcslámpát, mely számtalan éjszakai turistának adott megnyugtató útbaigazítást.

Az egyesület választmánya 1926-ban határozta el, hogy az esztergomi főkáptalan tulajdonát képező, a Csévi- szirtek alatti Klastrompusztán épült vadászlakot kibérli és menedékházzá alakítja. A bérleti szerződés gyorsan aláíratott, s a Nemzeti Bank és a Dreher Sörgyár adománya folytán az anyagiak is rendelkezésre álltak. Az egyesület osztályainak köszönhetően a legszükségesebb felszereléseket is megvásárolhatták, s így már decemberben várhatta a ház első vendégeit. Az ünnepélyes átadás napja 1927. június 12. volt. A szükséges átalakításokat követően, a tagok önzetlen hozzájárulásával berendezett ház négy szobájában 24 ágy, padlásán további 30 szükségférőhely volt. Állandó menedékházi őrnek Juhász Mátyás és felesége szerződtettek, akik az őrlakásban kaptak helyet. Az útjelző bizottság kialakította a házhoz vezető turistautakat, a főkáptalan az igazolvánnyal rendelkező turisták számára felszabadította az addigi tilos területet. A magyar Pálos-rend szülőföldjén, harmonikus környezetben álló menedékház nagy népszerűségnek örvendett. 1990 után néhány esztendeig egyesületünk ismét bérbe vehette, aztán egy gyors és zavaros privatizációt követően bezárták.

A Magyar Turista Egyesület választmánya már Téry halála után elhatározta egy hozzá méltó emlékmű felállítását: „Hirdesse ott egy hatalmas kőszikla díszelnökünknek a turista-ügy körül szerzett hervadhatatlan érdemeit. Legyen ez az emlék a turisták áldozati helye.” A háborús évek és az azt követő nehéz időszak miatt az emlékmű csak 1926. június 13-ára készülhetett el. Az eseményre tömegesen érkeztek a turisták, a hazai sport- és turistaélet egésze képviselte magát. A tábori misét Szabó Pius püspöki helynök celebrálta, a méltatások sorát az egyesület elnöke, dr. Cholnoky Jenő kezdte. A család nevében Déry József, az egyesület alelnöke, Téry veje köszönte meg az ünneplést, s egyben háláját fejezte ki az alkotónak, Krisztián Sándor egyesületi tagtársának. A bronz reliefet a kilátó előtti kis téren emelt, egyszerű trachytkő-gúlában helyezték el. Az emlékmű ma is áll, szerencsésen átvészelve a nehéz időket is, és őrzi egy játszi kedvű ’45-ös felszabadító katona lőgyakorlatának golyónyomát.

Díszes ünnepségre készültek Dobogókőn 1931. május 10-én. Ekkorra tervezték a hősök emlékművének leleplezését. Az aranyat érő májusi eső már napok óta zuhogott, egyre többen kételkedtek benne, hogy a várt díszvendég: József főherceg megérkezik. Ám a kiküldött cserkész-őrszemek kürtjele megcáfolta a tamáskodókat: a magas vendég Pilisszentkeresztről lóháton tette meg az utat. Az ökonomikus szertartás után a tábornagyi egyenruhát viselő főherceg leplezte le az emlékművet, s helyezte el az első babérkoszorút. A szintén Krisztián Sándor tervei szerint készült emlékművet Mátrai Ferenc, Pilisszentkereszt plébánosa áldotta meg.

1938-ban került sor a hazai turistaság azóta is legnagyobb megmozdulására: a Szent István vándorlásra. A Magyar Turista Szövetség által kezdeményezett esemény a később országos kék jelzésnek elnevezett útvonal legelső, ezreket megmozgató végigjárása volt. Az Írott-kőről a nyugati szakaszra március 20-án indította el ünnepélyesen a túrázókat dr. Zsitvay Tibor, a keleti szakaszra pedig ugyanő a Tolvaj-hegyről (Nagy-Milic) március 25-én. (Zsitvay az MTSz védnök-elnöke volt, számos, korábban elzárt útszakasz neki köszönhetően nyílt meg a turisták számára.) A két irányból érkező túrázók június 6-án, ünnepi körülmények között találkoztak Dobogókőn, az itteni ünnepséget természetesen az egyesület rendezte.

1938 a Magyar Turista Egyesület számára is jelentős esztendő volt: ekkor ünnepelte alakulásának félszázados jubileumát. A jeles évfordulót nem csak a központ, hanem az osztályok is számos rendezvénnyel, ünnepi túrákkal tették emlékezetessé. Az ünnepi díszközgyűlésnek május 8-án az új városháza zsúfolásig megtelt nagyterme adott helyet. Cholnoky Jenő nagy hatású elnöki megnyitója után Peitler Gyula főtitkár köszöntötte a megjelenteket, majd szólt az elmúlt félszázad történéseiről. A közélet számos megjelent notabilitása köszöntötte az egyesület, majd felolvasták az üdvözlő táviratok sokaságát. Este a Hungária-szálló fehértermében rendezett díszvacsorán, kezében a Téry-serleggel, Cholnoky Jenő mondta el ünnepi beszédét. Mintegy lezárandó az esztendőt, a Turisták Lapja decemberi száma 430 oldalon adott számot az egyesület történetéről és jelenéről. „Az ember és a hegy” címmel önállóan is megjelent kötet időközben forrásértékűvé nemesedett.

Az 1939-es esztendőt követő időszakot sokan tartották sorsfordító éveknek. A Felvidék, Kárpátalja és Erdély egy része ismét az ország része lett. Igazi turista területek voltak itt, ahol az egykori osztályok újjáéledése, a turistaság fellendítése nem kis részben az egyesület munkájának volt köszönhető.

Ezt a nagy lendületet azonban megtörte a háború. A tagok közül sokat hívtak be katonai szolgálatra, a kialakult politikai helyzet pedig az itthon maradottakat is megosztotta. A gyakorta változó, de általában csonkán létező elnökség még 1945 decemberére összehívta a közgyűlést, de ez már a vég kezdete volt. A következő esztendőben Halasy Jenő, mint ügyvivő alelnök, kényszerűen tudomásul vette az egyesület feloszlatását.

Vuray György

Téry Ödön sokszor hangoztatott véleménye volt, hogy a turistaság lényege nem csupán csoportos séta az erdőben, hanem az is, hogy az embert kiszolgáló és a tájba illő alkotásokat hozzunk közösen létre. Ezt az intenciót az egyesület osztályai, társaságai elkötelezettségük és anyagi lehetőségeik szerint igyekeztek követni. Az egyesületnek, története során, mintegy félszáz ilyen tevékeny, kisebb egysége volt. Létszámban, akaratban, tehetősségben, eredményességben persze voltak köztük jelentős különbségek, mégis az osztályok révén születtek meg azok a turista létesítmények, amelyeknek egy része még ma is szolgálja a közt, egy részük viszont már sajnos, csak történelem.

A SZITTNYA Osztály, még az MKE keretében, 1881-ben alakult, hogy aztán tíz év múltán az elsők közt csatlakozzon az MTE-hez. Alapításában oroszlánrésze volt az akkor Selmecbányán orvosként dolgozó Téry Ödönnek. A kis létszámú osztály fő működési területének a Szittnyát tartotta. Megnyerték ügyüknek a környéket bíró Coburg Fülöp herceget, akinek jelentős anyagi támogatásával 1888-ban sikerült újra felépíteni a Szittnya tetején álló pavilont. A szép, neogótikus épület lapos teteje egyben kilátóként is szolgált, 17 vármegyére terjedő panorámát mutatva a szemlélődőknek. A Tatárrétről 292 lépcsőfok vitt fel a sziklák közötti úton, e nehéz út mellé az osztály könnyebben járható szerpentint nyitott. A hegység érdekesebb, szép kilátást nyújtó pontjait, foglalt forrásait utakkal kötötték össze, téli szórakozásul szánkópályát létesítettek a közönségnek. Kirándulásaikba nem csak bevonták a selmeci diákságot, hanem anyagilag is támogatták őket, de szívesen látták vendégül a társosztályok tagjait az itt rendezett közgyűléseken. A tájat kevéssé ismerőknek elkészítették és kiadták a Szittnya térképét.
A Mátraegylet, az MTE Gyöngyösi Osztálya eredetileg a Kárpát Egyesület osztályaként alakult, 1887. május 15-én. (Tehát a Budapesti Osztály előtt majd két évvel.) Létrehozója, vezéregyénisége Gyöngyös városának köztiszteletben álló ügyvédje, Hanák Kolos volt. Korán kialakult barátság fűzte Thirringhez, Téryhez, nem véletlen, hogy egyletével elsőként csatlakozott az újonnan megalakult egyesülethez. Az osztály nagy lelkesedéssel fogott hozzá a munkához. Nyár végére elkészült a Gyökeres-forráshoz, majd hamarosan a Szent László forrásokhoz vezető út. Előbbinél, Nékám Ede városi főkapitány buzgólkodásával, kis fa védkunyhó, a Nékám-szállás is felépült. ’88 tavaszán már kész úton járhatott a Kékesre, és a Nagylapát-tetőn emelt Hanák-kilátóból gyönyörködhetett a feltáruló panorámában a közönség.

Az egri érsekség megnyitotta a korábban zárt erdeit az osztály igazolt turistái előtt. Elkészült az első Mátra- kalauz, (még három bővebb kiadás követte a későbbiekben), A Mátra címmel saját folyóiratot indítottak. A következő év nagy alkotása a Kékes-tetőn emelt, 21 m magas fa kilátó, a Mátra-torony volt. A Gyöngyös fölötti Benepusztán uszodát létesítettek, majd szép lassan egy üdülőtelepet alakítottak ki. Ma ezt a helyet Mátrafürednek ismerjük. Samassa egri érsekről elnevezve, építettek kis menedékházat Galyatetőn, fa védkunyhót a Kékesen. A gyökeresi kő-menedékház az előző helyén 1898-ban épült meg, utána készült el a tarmai Kozmári-kilátó. Az osztály legnagyobb szabású alkotása a százhúsz személy befogadására tervezett, szállodaszerű ellátást nyújtó menedékház volt Mátraházán. 1930 júniusi avatásáról a turistaság országos eseményeként számoltak be. A jellegzetes alakja miatt pagodaként emlegetett épület a „Magyar Semmering” egyik jelképe lett. (Mainál méltóbb sorsot érdemelne.)

A Vágvölgyi Osztály 1890 áprilisában, mint a Budapesti Osztály helyi bizottsága, Illaván jött létre. ’92 februárjában az elsők között csatlakozott az MTE-hez önálló osztályként. Tetterős vezetője Pattantyús Ábrahám Márton orvos volt, komoly segítője Baross Jusztin alispán. Az osztály tagjai folytatták a korábban megkezdett munkát: a festői Vág mentét feltárni turistautakkal, jelzésekkel. Már az első évben felépítették a Komlóhegy nyergén a szerény Baross menházat, 1895-ben pedig – jó néhány osztály tagságának jelenlétében – a Krivánon avatták a gróf Majláth házat. Hódolva az új sportnak, kerékpár alosztályt szerveztek. A kirándulni vágyó ifjúságot segítendő, három városban is létesítettek diákszállókat. 1914-ben, mintegy hattyúdalként, az osztály kiadta még a Vágvölgyi Kalauzt, aztán a cseh megszállás véget vetett működésüknek.

A Magyar Tátra Egyesület, mint az MTE osztálya, 1892. február 14-én, Késmárkon alakult meg 104 taggal. Vezetőjük a kvietált katonatiszt, Döller Antal lett, akinek neve elválaszthatatlanul összeforrott a Tátra turistakultúrájának megteremtésével. A vidék más-más településein tartott vándorgyűléseikkel sikeresen keltették fel a közönség turistaság iránti érdeklődését. Az új osztály a Kárpát Egyesülettel egészséges, de nem ellenséges rivalizálással végezte vállalt feladatát. A nehéz terepen kialakították az Öt-tavi utat, majd háromévi munkával a Nagy-tarpataki völgyet tették járhatóvá, és rendbe hozták a Tolvaj-utat. A Rovátkától indított, Lengyelnyergen áthaladó úttal a Felkai-völgyet kötötték össze. Nem kevés fáradtságot és költséget igényelt a Zöld-tó katlanából a Fehértavi-csúcsra vezető út. Rendszeres anyagi támogatást kapott az osztálytól a felkai Tátra Múzeum, ugyanígy segítette az iskolai kirándulásokat.

Tevékeny részese volt a Tömb: a Tátrai Önkéntes Mentő-Bizottság alapításának. 1918 végén aztán befutott Késmárkra az első csehszlovák vonat, oldalán „smrt madarom” (halál a magyarokra) felirattal. Az osztály összes állami alkalmazottját elbocsátották, néhányukat fogházba hurcolták. Elégették irataikat, teljes könyvtárukat, feltörték a Téry-házat minden berendezését megsemmisítve, az egylet összes tevékenységét megtiltották. Öt esztendő után enyhült a nyomás, de ki kellett lépniük az MTE-ből. Ezt követően összeolvadtak az ugyancsak nehéz napokat átélt Kárpát Egyesülettel, így 1923-tól, korlátozottan ugyan, de ismét működhettek.

A Borsodi Bükk-Egylet (1928-tól Miskolci Bükk Osztály) a Miskolczi Athlétikai-Kör turista szakosztályaként született 1892-ben, majd két év múltán, már az MTE osztályaként, vette fel nevét. Tagjai a nagy erélyű Kühne Adolf vezetésével már az alakulást követő esztendőben kiépítették és jelezték a Diósgyőrből Lillafüredre, s a Garadna völgyéből a
szentléleki kolostorrom mellett létesített kis menedékházukhoz vivő utat.
A Hámori-tó felett magasodó Dolkatetőn az egyesület közgyűlése során adták át a Zsófia-tornyot. (Nevét az osztály mecénása, báró Vay Elemér feleségéről kapta.) A kirándulókat kiszolgálandó, több csónakot szereztek be a Hámori-tóra, ezek bérbeadásából jelentékeny jövedelmük származott. Képeslap-sorozattal, majd a Bükkvidéki Kalauz kiadásával propagálták a vidék szépségeit. 1929 júniusában adták át az Avason, a várostól átengedett telken épített menedékházat, öt év múlva a szentléleki házat bővítették ki jelentősen. Itt tervezték egy halastó létesítését is, ami azonban már az egyesület feloszlatása miatt nem valósulhatott meg.

A Csütörtöki Asztal tagjait 1894-ben kezdte, kezdetben kedélyes vasárnapi sétákra összegyűjteni, Láhm Károly. Ezek a kirándulások aztán egész napos utakká, később magashegyi túrákká fejlődtek. A harmincfős társaságot hamarosan szoros baráti szálak fűzték össze, rendes programjukká vált a Soroksári út egyik alkalmas vendéglőjében csütörtökönként találkozni. „Hivatalosan” hat esztendővel később Binzberger Lajos asztalfő jelentette be csatlakozásukat a Budapesti Osztályhoz. Számos területen vállaltak részt a turistautak feltárásában, jelzésében, a Téry-úton két gyaloghidat építettek. Berendezték az új dobogókői kőház egyik szobáját, az ebédlőben nemesfa burkolattal látták el a falakat, kezdeményezői és jelentős anyagi támogatói voltak az üvegveranda építésének. Ma a ház előtt a még megmaradt egy-két, általuk ültetett, öreg diófa őrzi emléküket.

A Pénteki Asztal 1903-ban, egy belvárosi vendéglőben alakult meg, az egyesület jó néhány érdemes tagjának jelenlétében, Késmárky Gyula vezetésével. Már ekkor deklarálták, hogy működésükkel nemcsak a saját, hanem az MTE, s általában a hazai turistaság ügyét kívánják anyagilag és erkölcsileg szolgálni. Pénteki összejöveteleik a tagok közötti baráti kapcsolatokat mélyítették el, itt döntöttek túráikról, a végzendő feladatokról. Az asztal jó hangú tagjaihoz többen csatlakozva alakult meg az egyesület életének kedveltté lett társasága, a Turisták Dalköre. Berendezték az új menház egyik hálóját, 1908-ban foglalták az addig pocsolyaszerű Lajos-forrást: vizét összegyűjtő kis csurgóval és medencével tették széppé. Téry Ödön iránti tiszteletüket kifejezendő, 1910-ben megfesttették és a dobogókői menedékház éttermében elhelyezték arcképét.

A háborús időszak nehézségein szerencsésen túljutva, az asztal folytathatta munkáját. A Zsíros-hegy csúcsa alatt lévő kis platón, Fritsch Vencel asztaltárs áldozatkészsége jóvoltából, felépíthették saját menedékházukat. Az 1929-ben átadott épületet a forgalom emelkedése miatt többször is bővítették, hét év után a gondnoki lakás mellett állandó kiszolgálással étterem, hét szobában 44 hálóhely állt a betérő vendégek rendelkezésére. Matraclágere nagy létszámú csoportoknak, mint pl. cserkészeknek nyújtott olcsón szállást.

Sajnos, a korán megalakult osztályok némelyike, az ígéretes kezdetek ellenére sem maradt fenn hosszabb ideig. A Vasvármegyei Osztály 1892. január 2-án lett az MTE tagja. Működési területük a Kőszegi hegység nyugati része és Borostyánkő környéke volt, itt a Gerinchegyen építették fel a Júlia-kilátót. Agilis vezetőjük, Ebenspanger János néhány év múltán történt lemondása után a társaság megszűnt.

A korábban már önálló egyesületként ismert Kőszegi Osztály 1892. március 13-án csatlakozott az egyesülethez, vezetőjük a nagytekintélyű Markovics József volt. Bő egy évtizedes tevékenységüket nagy elevenség jellemezte, sűrű, jól jelzett utakkal hálózták be a Kőszegi hegységet. Jelentős összeggel járultak hozzá az Írottkőn emelt Árpád kilátó anyagi alapjaihoz, helyreállították a Hétforrás medencéjét. A millennium tiszteletére építették az óházi kilátót.

Fiatal egyetemi hallgatók alapították 1892. május 15-én az Egyetemi Osztályt, Dobogókőn, mintegy 80 taggal. Első elnökük Rényi Károly volt. Kezdetben nagy lelkesedéssel ténykedtek, tekintélyes összeget gyűjtve, berendezték a Téry ház egyik, azóta nevüket viselő szobáját. Néhány év múltán a tanévenként változó tagság és vezetés között állandósultak a belviszályok, működésük nem felelt meg az egyesület alapszabályának, így a választmány 1901 májusában feloszlatta az osztályt. Négy év múlva egy lelkes, fiatal gárda Serényi Jenő kezdeményezésére újra alapította. Meghatározó tevékenységük a magashegyi mászás, a Tátra kultuszának ápolása volt. Az osztály 1909-ben önállósodott, Budapesti Egyetemi Turista Egyesület néven. Egyik alapítója a Tátrai Önkéntes Mentő-Bizottságnak, menedékházat építettek a Nagy-Villámon, emlékkönyveket adtak ki. A BETE szép lapjait írta a hazai turistaság történetének.

Vuray György

Két rokonlélek, Philipp Kornél és Brilli Gyula túrázgatott évek óta Esztergom festői környékén, s mind több barátjukat csalogatták magukkal a szabadba. Az út porát természetesen illett leöblíteni, mígnem egy szép dobogókői kirándulást követően a Magyar Király szálló éttermében jött a gondolat, s megalakították az Esztergomi Turista Asztaltársaságot. 1906-ot írtak akkor. A társaság szépen gyarapodott létszámában, sokuk a Budapesti Osztály tagja lett, s felbuzdult a tenni akarás is. Öt esztendő múltán, márciusban aztán kimondották az MTE Esztergomi Osztályának megalakulását. Nyolcvan lelkes tagjának munkáját az ügyvezető Brilli irányította. Átvették a környék turista útjainak gondozását, a régebbieket felújították, újakat nyitottak, foglalták a Fári-kút forrását, a Strázsa-hegyen sí- és ródlipályát alakítottak ki. Folyt az anyagiak előteremtése a nagy idea: a Vaskapun építendő menedékház céljára. A várostól átengedett telken 1914. április 19-én rakták le az alapkövet – június 29-én pedig szép számú vendég, no és az osztály közkedvelt dalárdájának jelenlétében már avatták. A háború szomorú évei után az osztály újjáéledt: kezdeményezésükre (a főkáptalan anyagi támogatásával) Mária-szobor készült, s azt 1921. augusztus 15-én ünnepélyesen fel is állították Vaskapun. A Brilli Gyuláról elnevezett menedékházat két alkalommal is bővítették, a veranda beüvegezésével mai formáját 1926-ban nyerte el.

A Feketehegy hosszan elnyúló gerincén, Esztergom város jelentékeny segítségével, újabb menedékház épült. Az 1933. október 15-én avatott kis ház lapos tetejéről akkor még csodás körpanoráma nyílt. (Ez volt amúgy az egyesület huszadik menedékháza.) Az agilis, létszámban is gyarapodó osztály kebelén belül 1938-ban alakult meg a dorogi Jó Szerencsét Asztaltársaság, melynek lelkes tagsága a feketehegyi mellett aztán a klastrompusztai ház gondnokságát is vállalta. A Feketehegyen tartott Hegyi Szent Bernát ünnepségre elkészíttették, s kiállították a turisták védőszentjét ábrázoló festményt. Utódaik, a dorogi turisták a képet mai napig féltő gonddal őrzik.

A Sasok Társasága 1914. július 9-én tartotta alakuló ülését, védnökül Kazár Győzőt, vezetőnek Szabó Jánost választották. A háborús évek annyira szétzilálták a társaságot, hogy három év múlva gyakorlatilag újraalakultak, de érdemi munkához további két esztendő kellett. Innentől kezdve az egyesület egyik legaktívabb tagja, a turistaság és rokonsportok (sziklamászás, barlangászás, síelés, evezés) ügyének sikeres és eredményes előmozdítója. A Nagykovácsi felett lévő Putz-majorban egy szívességből felajánlott épületet 1923-ban menedékházzá alakítottak, a jelentős forgalom kiszolgálása érdekében két alkalommal is bővítik. Bábáskodtak az Egri Bükk Osztály születésénél, a Gyöngyösi Osztály újjá szervezésében is oroszlánrészük volt, kezdeményezésükre rendezte meg az egyesület minden évben a Téry-ünnepet. Kéthavonként kiadott „Sascsalád” című kis lapjukat a tagok ingyen kapták. Rendszeresen szerveztek, vezettek kirándulásokat, ügyeletet adtak a dobogókői házban, sítanfolyamokat, háziversenyeket rendeztek, érdeklődőket kísértek a solymári barlangba. 1941-ben negyedszázados működésükről adott számot a Herdinand Rudolf szerkesztésében megjelent „Sasok szárnyán” című kötet.

A Szentendrei Osztály megalapítása Czibulka János városi gyógyszerész nevéhez kötődik. 1920. január 6-án alakult meg az MTE osztályaként, a környező hegyvidék alaposabb feltárása és a tilos területek lehető felszabadítása érdekében. A viszonylag kis létszám elég szűk határt szabott az osztály működésének. Ennek ellenére már a következő év május 29-én felavatták Dobogókőn az általuk épített Gyula kilátót, ami nevét Tellér Gyula elnökről nyerte. A Mexikóba vezető út jobboldalán, a menedékháztól néhány perces sétával elérhető kilátó gyönyörű panorámát kínált. Az osztály dédelgetett terve egy saját menedékház létesítése volt, szívós kitartásuk, anyagi áldozatuk eredményeként a 365 m. magas Kőhegy platóján 1933. szeptember 23-án ünnepélyesen átadhatták a forgalomnak az alapító Czibulka János nevét viselő házat. Őrlakása mellett kis ebédlő, tíz ágy várta a vendégeket. A szép kilátást nyújtó ház vonzotta is őket, többek közt az 1933. áprilisában alakult Csepeli Osztály tagjait. Az egyesület két osztálya között jó kapcsolat alakult ki, s felvetődött a ház közös bővítésének gondolata. 1940. júniusára készült el az átalakítás, ekkor nyerte el ma is látható formáját a ház. Az építkezést a Weiss Manfréd művek hatalmas, 20000 Pengős adománnyal támogatta, s ugyanez a gyár nagyon szép, az osztály címerével ellátott zománctányérokkal gazdagította a berendezést.

Az Egri Bükk Osztály megalapításának gondolata a „Sasoktól” származott. Egyik tagjuk, Hubay József Egerbe költözött, s lelkesen agitált az ügy mellett. Nem is eredmény nélkül,
mert 1922. május 14-én, 300 taggal megalakult az MTE új osztálya, Isaák Gyula alispán elnökletével. Működési területük a Bükk nyugati része lett, a megyeszékhelyt hamarosan szépen jelzett utak kötik össze Várkúttal, Bélapátfalvával, Tárkánnyal, Lillafüreddel. Első menedékházuk építéséhez 1925-ben fogtak hozzá, a Várhegy oldalában lévő telket az érsekség engedte át. A következő év nyarán átadott, Isaák Gyuláról elnevezett házat az állandóan növekvő forgalom miatt többször bővítették. 1937. júliusa után már száz személyt fogadhatott, akik a hegycsúcson emelt, Szmrecsányi Lajos érsek nevét viselő kilátóból ismerkedhettek a pazar tájjal. Jól mutatja az osztály erejét és agilitását, hogy 1930-ban Bélapátfalva fölött felépítették második menedékházukat, sőt két esztendő múltán bővítették. Az egri papnevelde egykori alapítójáról, Telekesi Istvánról nevezték el.

A Vándorfiúk Asztala 1925 októberében alakult a fővárosban, Porhammer József vezetésével. A hazai és ausztriai kirándulások szervezésén túl különböző kulturális rendezvényeket, előadásokat tartott. A Kóspallag melletti Tolvajárokban megvásároltak egy régi vízimalmot, négy szobát és ebédlőt kialakítva hozták létre menedékházukat. 1931. szeptemberi felavatása is – jellemző módon – színielőadás keretében történt. Sajnos, a ház elvárt bevétele alatta maradt a kiadásoknak, így fenntartását öt év után a központ vette át.

Ugyancsak 1925 végén alakult meg a Zsigmondy Asztal. Nevüket egyik legnagyobb hegymászónk,  az alig 24 éves korában szerencsétlenül járt Zsigmondy Emil iránti kegyeletből vették fel. A társaságot Skolil Vilmos vezette. A Pilisoldal messziről látszó sziklájának, a Vaskapunak boltozatán 1929. augusztus 4-én helyezték el névadójuk emléktábláját – hegymászóink a mai napig évente megkoszorúzzák. Tartanak előadásokat, gyakorlati tanfolyamokon mutatják be az érdeklődőknek a hazai sziklamászó iskolákat – ám igazán otthonosan az Alpokban, a Dolomitokban érzik magukat, ahol minden számottevő csúcsot, mászóutat bejártak. Nagyszerű eredményeikkel, a Turisták Lapjában rendszeresen közölt beszámolóikon túl, két, általuk rendezett kiállításon ismerkedhetett meg a publikum.

Az MTE Fecskék Csoportja a Deák téri Luther Márton kör fiataljaiból alakult 1926. április 10-én, Amon Zoltán vezetésével. Tervszerű túrázásaikon túl társadalmi téren is aktívak lettek. Mozgalmat indítottak az MTE egyesületi székhelyének létrehozására, ennek érdekében előadásokat, bálokat rendeztek, a bevételekkel a székházalapot gyarapították. 1935. júniusában avatták fel a József utcai helyiséget, ahol az egyesület feloszlatásáig pezsgő élet folyt. Ugyancsak a csoport ideája volt a Dobogókőn állítandó hősi emlékmű, amit végül a központ valósított meg. A csoport fiataljai a hazai tájakról eljutottak a Tátrába, az Alpokba, megfelelő téli időben sokan síeltek közülük. Közkedveltek voltak a csoport által Klastrompusztán rendezett nyári mulatságaik. Tízéves munkásságukat 52 oldalas emlékalbumban ismertették.

Bár csak később csatlakozott a Magyar Turista Egyesülethez a Magyar Siketnéma Turista Egyesület, Mária-kegyhelyüket 1926-ban kezdték építeni. Vezetőjük Kentner Antal volt. A dobogókői kilátó alatt lévő sziklafal kis platóját kiszélesítették, vízszintessé alakították. Korláttal védett, lépcsővel könnyített lejáratot építettek hozzá. A sziklába üreget véstek, ebben helyezték el a Lourdes-ből hozott Mária szobrot, eléje oltárrá alakítható imazsámolyt állítottak. A kegyhelyet, számos turista jelenlétében, 1927. május 15-én szentelte fel Saly Arnulf bencés tanár. Az MTE nevében Zsembery Gyula vette át jelképesen a helyet. A kis kegyhelyet ma is a Siketnéma Osztály gondozza.

A Diósgyőri Osztály 1929. áprilisában alakult meg, Karai Aurél vezetésével. Céljuk a Bükk turistaforgalmának fellendítése, a kincstári és magánerdőségeken át vezető utak nyitása, jelölése. Még az alakulás évében rendeztek egy osztályközi kongresszust a gyöngyösi, miskolci, egri, sátoraljaújhelyi, nyírségi, debreceni osztályok részvételével. Közös programokról, a Bükk egységes útjelzéséről és egy, Bánkúton építendő menedékházról tárgyaltak. Ennek megvalósításához már a következő évben nekifogott az osztály, a 42 fős házat 1931. májusában adták át. A területet évi egy korona jelképes összegért Pallavicini őrgróf adta bérbe, aki egyébként más módon is segítette az osztályt. Több száz fenyőcsemete ültetésével, források foglalásával csinosították a környéket, a kedvező klimatikus viszonyoknak is köszönhetően lassan kialakult a hazai sísport egyik központja. Versenyeket rendezhettek, síugrósánc épült, de nagy volt a turisták forgalma is. A házat 1935-ben, majd öt év múlva ismét bővítették. Ez a jelentős átépítés és egyben nagyfokú komfortosítás végül csak a központ komoly anyagi támogatásával fejeződhetett be.

A Pázmány Péterről nevezett egyetem hallgatóinak kis csoportja járogatta a környező hegyeket, mígnem felmerült bennük a valahová tartozás igénye. Ekként jött létre 1933. május 6-án az MTE Medikusok Csoportja. Tanárelnökük dr. Bakay Lajos, az ifjúsági Iser József lett. Kedvenc kiránduló-terepük az akkor még kevésbé járt Börzsöny lett. Elsőként a Cicőke sziklái alatt foglaltak forrást, amit az ünnepségen megjelent professzoruk tiszteletére Kenyeres-forrásnak neveztek. Két esztendő után a Kemence-patak völgyében, Bugyihó alatt kibéreltek egy épületet, sok munkával átépítették, kis fürdőmedencét is létesítve mellé. A három kis szobából, ebédlőből, verandából álló menedékházat 1936. május 17-én avatták fel, dr. Bársony István emlékére kapta nevét. A Diósjenő és Kemence között épült műúton autóbusszal is megközelíthették a kényelmesebbek. A csoport nagyon jó kapcsolatokat ápolt a hercegprímási erdőhivatallal, így több, azelőtt zárt területen alakíthattak ki utakat. Ötéves működésükről részletesen olvashatunk az évfordulóra kiadott „Évkönyv” lapjain.

A Magyar Turista Egyesület története igazolja, hogy a Téry Ödönék által ültetett magonc mily terebélyes fává tudott fejlődni. Országszerte alakultak kisebb-nagyobb társaságok, osztályok, s noha nem mindegyikük lehetőségei, anyagi ereje engedte meg nagyobb alkotások létrehozását, a turistaság kultúrájának előmozdítása vitathatatlan érdemük, említésük így számunkra kötelező. A Szögesek Csoportja 1908-ban alakult, tagjai főleg a Tátra és az Alpok magaslatain érezték jól magukat, de rendszeresen vezettek hazai tájakon is „osztályközi” túrákat. Népszerű volt az évenként, Budakeszin tartott rendezvényük, a „Turi-muri”. A mind jobban terjedő síelés szerelmesei 1913-ban hozták létre a Síszakosztályt, s hogy ne maradjanak nyáron se sport nélkül, néhány évvel később már a kajakozást is gyakorolták. 1918 áprilisában jelentették be a Tátra Asztal létrejöttét. Nagyhírű vezetői, mint Jász Géza, vagy Vörös Tihamér nem csak az anyaegyesületben, hanem a hazai turistaság történetének egészében is tevékeny szerepet vállaltak. Fiatal orvosok tömörültek 1925-ben a Jávor Asztal-ba. A negyedszázra limitált létszámú tagság magashegyi gyalog- és sítúrákkal töltötte a téli, a Velencei tavon úszó „Jávor” és „Jávorka” vitorlásaikon a nyári szabadnapokat. Az MTE öregcserkész tagjainak köszönhette létét a Hollós Mátyás cserkészcsapat. Aktív részesei lettek a mind szélesebb körben bontakozó cserkészéletnek, az általuk szervezett táborok, programok fiatalok százainak segítette egészséges testi-lelki fejlődését. Kedves történet 1926-ból: szakadó esőben ért be Diósjenőre turisták egy csoportja. Mindegyikükön – a hátizsákot is takarva – körgallér. A falu gyerekei „Jé, ez mind púpos!” felkiáltással kommentálták érkezésüket. A Púposok Asztaltársasága innentől kezdve nevezte így magát.

Ugyanezen év őszén a csonkahaza legmagasabb pontján alakult meg a Lomnici Csoport, Déry József (később örökössé választott) elnök vezetésével. Nevük a Magas-Tátra iránti emlékező szeretet megnyilvánulása. A Hazai Takarék Társasága 1931. márciusában jelentette be önálló létét. Egy esztendőre rá jött létre a hegy szerelmeseiből a Dobogókői Család, családfő Szanka József volt. Tagjai ellátták a menedékházban a hétvégi ügyeletet, túrákat vezettek, az akkor még meseszép kilátást nyújtó Ilona-pihenő sziklafalán elhelyezték hegyi Szent Bernát domborművét. (A mai napig itt kezdik a dobogókőiek, rituális rumfogyasztással, az őszi túraszezont.)

1922-ben a Székesfehérvári, két évre rá a Nyirségi Osztály alakult meg. 1924. augusztus 11-én a városháza dísztermében jött létre a Váci Osztály. Elnökük Krakker Kálmán főispán lett, munkájuknak igazi lendületet Miltényi Aurél és Vörös Tihamér adtak. Sokat segített Báskay Dezsőné, akinek a Naszály alján lévő házát évekig használhatták menedékházként. 1925 őszén az osztály átadta a Naszály csúcsán épített, faszerkezetes kilátót. A szükséges faanyagot és a területet a váci püspökség ajándékozta. A Vörös Tihamér nevét viselő kilátó tövében később kis védkunyhót is létesítettek.

1925-ben alapították a Balassagyarmati, majd a Bakonyi és a Hegyaljai Osztályt. A sátoraljaújhelyi turistáknak alig egy év kellett, hogy a Magas-hegyen kilátót adjanak át, 1930. júniusától pedig a Sátorhegy oldalán álló, dr. Oláh István nevét viselő menedékház is fogadhatta a vendégeket. Ez évben alakult egyébként a Debreceni Osztály, sok tagjuk a Szepességből kényszerűen átköltözött polgárok közül került ki. Még az alföldi városban s környékén is figyelemre méltó turista kultúrát tudtak létrehozni, a guti erdőben kis menedékházuk is várta a betérőket. A tapolcai Balatoni Osztály 1932-ben csatlakozott az MTE szervezetéhez, Egerváry Lajos és Ledniczky Lajos vezetésével. A tanúhegyek szép tájain átvezető, jelzett utak, emléktáblák, forrásfoglalások mutatták a tagság aktivitását. Az egyesület központja által Badacsonyban épített, Rákóczi emlékére Rodostónak nevezett menedékház felügyeletét is ők vállalták.

A Hargita Csoport, a Kálmán Asztal, a Medikusok Csoportja mind 1933-ban alakult meg. Egy-két esztendő különbséggel, sorjában jött létre a MABI, a Kékes, a Piaristák, a Késmárk-Usetty Csoport, és ugyanígy született a Nyírségi, a Hernádvölgyi, a Nagykanizsai, a Kecskeméti Osztály.

Különösen nagy lendületet kapott a hazai turistaélet Erdély, Kárpátalja és a Felvidék egyes részeinek visszacsatolása után.
Sorra éledtek a korábban megszűnt osztályok, újak alakultak, mint az Érsekújvári, a Lévai, a Hernádvölgyi, a Kassai, a Munkácsi, a Bihari, a Felsőgömöri, az Aradi, az Ungvári.
Ismét egyesületi tulajdonba kerültek régebbi menedékházak, de épültek az újabbak is: a Pozsallói, a Vertopa, a Pláji, a Pop Iván, az Uz Bence, a Turbacil. (Természetesen nem mindegyik az MTE kezdeményezéséből.) Turistatérképek, utikönyvek, kalauzok készülnek, képeslapok hívogatják, segítik a látogatókat. Aztán – néhány esztendő, és a háborút követő időszak egy nagyon más világot hozott.

Vuray György