Napjainkban a turistaság fogalma egyfajta jelentésváltozáson ment át, jobbára az idegenforgalom helyett használják, turistán mostanság inkább a külföldről (jellemzően nem gyalogosan) érkezetteket értik. A következőkben a szó eredeti értelmében használjuk a kifejezést, és – a hagyománynak megfelelően – elsősorban a gyalogos turistaságról beszélünk.
Kik lehettek az első turisták Magyarországon? Talán nem tévedünk, ha a diákság körében keressük őket. Hiszen a pórnépnek aligha volt ilyenre ideje, s bár az érintettek alkalom adtán hadra vagy éppen vadászatra többnyire gyalogosan vonultak, egyikőjüket sem mondhatjuk turistának. Ugyan ma is csodáljuk a dömés barát: Julianus teljesítményét, ám őt is aligha a turistaság eszméje vezette messze vándorútján. 
A testmozgást igénylő diákság azonban már akkortájt is meg-megunhatta az iskolák szigorát és bezártságát, s – különösen dombos-hegyes vidékeken – szívesen odahagyta azt a szabad levegőért. Legalább is erre utal, hogy Brassó városának máig nagyhírű tudós tanára, Honterus János 1543-as iskolai rendtartásában el kellett tiltsa, hogy tanulói – hacsak fontos ok nincs rá – havonként többször, mint egyszer kiránduljanak a hegyek közé.
Jóhírű külhoni egyetemeken tanulni már a középkortól szokás. Az odavezető, többnyire hosszú utakon, közlekedési eszközök híján, no meg a többnyire lapos buksza okán, a diákság általában az apostolok girhes lovait használta. Különösen a 16-18. században élte virágkorát ez a fajta, olykor kalandoktól sem mentes, de végső fokon a tanulni vágyás gerjesztette világjárás: a peregrinálás. Jeles támogatója volt a peregrinus diákoknak Sárospatak kiváló tanára, Comenius. Híres tankönyvében olvashatjuk: „Az úton járó viszen a vállán tarisznyában, ami belé nem fér, a sebébe. Béfedettetik úti köpönyeggel, kezében tartja a botot. Sáros időben lábszárát védővel látja el, avagy csizmát huz. A gyalog-út kedvéért el-ne hagyja az ország-útját, a tébolygó-utak meg-tsalnak. Tudakozzék azért az eleibe jövőktől, merre kellessék menni.”
Egykor volt peregrinus diákjainkról sok irodalmi említés maradt fenn. Itt az egyik legfontosabbról, Frölich Dávid 1639-ben Bártfán megjelent könyvéről szólok, bár ez nem csak a vándordiákokat látta el tanácsokkal.
A Medulla Geographiae Practicae (Gyakorlati földrajz veleje, elsősorban vándorok használatára), lényegében az első hazai turisztikai kézikönyv s egyben a tudományos alpinizmus első klasszikus darabja.
Praktikusan ismertet meg a földrajz alapfogalmaival, égtájak meghatározásával, domborzati, hőmérsékleti viszonyokkal, az akkor még eltérő mértékegységekkel. „Azt, ki peregrináláshoz van felöltözve, s már indulásra kész, nem akadályozza semmiféle időjárás, fütyülő szél, zápor. Nyáron a nap heve, a veszélyes villámcsapások, télen fagy és sűrű hó nem szereznek neki kellemetlenséget. Nem törődik a haragos vendéglőssel, aki kétszer főtt ételt, büdös halat és vízzel kevert ecetes bort tesz elébe és tisztátalan ággyal kínálja.” Ezek nyilván személyes élmények, hisz maga is másfél évtizedig peregrinus diákként járta Európát. Könyvének nagyon fontos részlete, ahol beszámol tátrai kirándulásáról, melynek során a Lomnici csúcsra is feljutott. „1615. június havában a szepesi hegyek magasságát két iskolatársammal ki akartam tapasztalni. Amikor azt hittem, hogy elérkeztem a legmagasabb csúcsra, egy sokkal magasabb bérc meredt fölém. Utam puszta és ingó sziklákon át vitt, így küszködtem kisebb csúcsokon és ugyanannyi völgyön keresztül életem veszélyeztetésével, míg nem felhatoltam a legfelső csúcsra.” Elmondja még, hogy a Tátrát, ha nagyritkán is, meg-megjárták a természet csodálói, de nem tudni olyanról, akiről írott emlék maradt volna. Az első névről ismert tátrai turistának ekként magát tekintette – s mind a mai napig mi is őt tekintjük annak.
Frölich tanítványa volt Késmárkon idősebb Buchholz György. Emlékiratából tudjuk, hogy 1665-ben öt diáktársával vállalkozott egy tátrai túrára. Vezetőül egy, a hegyeket jól ismerő iskolamestert fogadtak fel. A szalóki savanyúforrásnál töltött éjszaka után „Mentünk fölfelé egy kopasz hegyen, aztán másznunk kellett. Vezetőnk térdvasakat és könyökvasakat csatolt fel s ahol kampót tudott vetni, két-három embermagasságnyira felkúszott s kötelekkel felhúzott bennünket is, akiknek szintén fel kellett csatolnunk a térdvasakat.” Így értek fel a Nagyszalóki-csúcsra. A lefelé vezető út „kicsit borzalmas, mert egy négyembernyi magas szirtről kell leereszkednünk, aki szédülős, annak bekötjük a szemét. Mentünk kopár hegyeken, völgyeken, erdőkön keresztül, vezetőnk egy könyvecske után igazodott, amelyben mindenféle jelekkel voltak megjelölve a hegyélek és kőszirtek.” (Vajh milyen könyvecske lehetett?)
Egyre többen keresik fel hegységeink vadregényes tájait, a lassacskán kialakuló polgárság körében mind népszerűbbek a kirándulások. Fejlődik a hazai turisztika, s bekapcsolódik az Európa szerte megindult mozgalomba, amelyben megszülettek az egyes országok turista egyesületei. Döller Antal szervezőmunkájának köszönhetően 1873. augusztus 10-én tömörültek egyletté a Magas-Tátra rajongói, Késmárk központtal megalakítva a Magyarországi Kárpát-Egyesületet. Taglétszáma a kezdeti néhány százról több ezerre gyarapodott, ezért a vezetés úgy döntött, hogy az érdemi munkát kisebb egységekre, osztályokra tagozódva végezzék, ez azonban a nem mindig érvényesült.
1876-ban Hunfalvy János kezdeményezésére megalakult az MKE Budapesti Bizottsága, majd ebből néhány év múltán a Budapesti Osztály.
Elvileg az egylet összes fővárosi tagja ide tartozott volna, az osztály azonban semmi autonómiát sem kapott, 
gyakorlatilag érdemi tevékenységet nem fejtett ki – néhány esztendő múltán csendben meg is szűnt.
Jó évtized elteltével derék svábhegyi polgárok alakították meg 1888. augusztus 2-án a Budapesti Hegyvidéki Tourista Egyesületet, Mérő János vezetésével. Igaz, olykor-olykor kirándulni is járogattak, tevékenységük egyre inkább szűkebb pátriájukhoz kötődött, s néhány esztendő multával, mint Svábhegy Egyesület működtek eredményesen tovább.
Vuray György