… a természet nem változtatja meg törvényeit, és soha senki sem jut úgy testi valójában a magasba,
hogy lefelé megy. – Petrarca: Út a Mont Ventoux-ra –
Bár Magyarország inkább a vizek és az alacsonyabb hegyek országa, mint a természet legvadabb erőinek megtestesítője, szűk határai között is szép számmal akadnak izgalmas, kalandra csábító tájak, ha felhők közé érő magaslatok talán nem is, de szurdokok, és nem utolsósorban pedig vadregényes és kissé félelmetes szakadékok, melyek festői szépségükért épp úgy megérnek egy kirándulást, mint turistát próbáló terepviszonyaikért. Ezek egyike a Rám-szakadék, amely a Három-forrásvölgy sziklahasadéka.
A Rám-szakadék nevének egy lehetséges története:
Egy rabló garázdálkodott a közeli településeken. Egyszer mikor lebukott e tettében, az erdő felé vette az irányt. Mivel nem ismerte a környéket, így hamar csapdába került és a szájhagyomány szerint, amikor megtalálták a fölé meredező sziklák tövében, akkor is még azt mormolta, hogy ez a szakadék
rám-szakadék. – wikipedia –
Lehet, a történet egy kissé sántít, de jól hangzik.
A Rám-szakadék, Rám-hegy tömbjébe mintegy 1,2 km hosszan húzódó mély bevágódás, a Háromforrásvölgy különösen szép, és vadregényes része, a szűk, meredek falakkal határolt szurdokvölgy, a puha tufában, magas függőleges falak, a víznek ellenálló keményebb lávarétegeken pedig zúgók, vízesések alakultak ki.
A terep Magyarország legnehezebben járható – vagy más szempontból legérdekesebb – turista útvonala. Néhány helyen több méternyi, patak által vájt és folyamatosan nedves, függőleges sziklafalak között vezet az út, ahol a haladást régebben kapaszkodó-láncok segítették – újabban „csak” rozsdamentes csőkorlátokba kapaszkodhatunk. A festői árok felső harmadában egy 10-15 méteres szakaszon – feltételezhetően egy hatalmas hordalék-lerakódás következtében – a csőkorlát lábfej magasságba „süllyedt”. A meredekebb részeken, a kapaszkodóknál pedig kőbe vájt kisebb üregek biztosítják lépcsőszerűen a kiránduló biztonságos feljebb jutását, a balesetveszélyes oldalágakat lezárták. A szakadékban keresztülfolyó Rám-patak a Szőke-forrás völgyben a Malom-patakba folyik, amely a Dunába tart. A szurdokban összességében 112 m-es szintkülönbséget kell leküzdeniük az erre vállalkozó túrázóknak. A szakadékban található vízesések mellett létrákon mászhatunk feljebb és feljebb. A szakadék összeszűkülő sziklafalai néha merőlegesek, de befelé dőlő falakkal több helyen is találkozhatunk. A szakadék mélysége több helyen meghaladja a 35 m-t, míg fenékszélessége néhol a 3 m-t sem éri el. Alakja, formája az eróziós és talajképződési folyamatoknak köszönhetően napjainkban is folyamatosan változik. A mederben található vízfolyás – amely a szakadék fölötti Háromforrásvölgyből, illetve a szurdokvölgy oldalában eredő forrásokból származik – hóolvadáskor és nagyobb esők idején patakká duzzad. Mivel a patak vízgyűjtő területe kicsi, árhullámai gyors lefolyásúak. A sziklamederben állandóan csörgedezik a víz, amely hóolvadáskor és nagyobb esők idején patakká duzzad.
De kezdjük az elején!
Itt van a tél vége, lassan ránk köszönt a tavasz, többen ráébredünk arra, mennyire hiányzik a mozgás az életünkből és kellene ez ellen valamit tenni. Az elmúlt néhány nap csapadékbőségét ismerve, most talán a szurdokban a vízesések látványosabb formájában gyönyörködhetünk – és mivel tél vége felé haladunk, talán elkerülhetjük a nyári hatalmas turista-inváziót, amikor egy-egy létra aljában dugók alakulnak ki. Az előző években tett túrák alkalmával is megtapasztalhattuk, hogy esetenként, hétvégenként, óriási nagy a forgalom, és sajnos a felelőtlen túrázók – én inkább csak hétvégi kirándulóknak nevezném – semmibe veszik a Parkerdő Zrt és az MTE figyelemfelhívó kérését, tájékoztatását. Az útvonalon, több helyen – és a dobogókői Menedékházban is – kihelyezett figyelemfelhívó tájékoztatás szerint a szurdok csak egy irányban, mégpedig felfelé járható, mivel a kétirányú túrázás állandó fennakadásokat okoz, ezért a kihelyezett táblák a lentről felfelé “mászunk” irányt javasolják a túrázók számára.
Ez az invázió talán örvendetes is lehetne, de sajnos sokan nem törődnek a Parkerdő figyelmeztetésével, és fentről lefelé járják végig a szakadékot – reménykedünk, most talán szembejövőkkel nem nagyon fogunk találkozni.
A hétvégére a Meteorológiai Szolgálat viszonylagos jó időt ígér – értsd: régiónkban az eső, csapadék valószínűsége minimális, egész napra napsütés. Ennek megfelelően talán nem kell nagy vízfolyásra számítanunk, és nem beszélve arról, hogy tél vége, tavasz elején tartunk – hétvégi túranapokon szokásos nagy forgalomra sem kell számítanunk.
Nosza rajta, irány a Visegrádi-hegység, reggel ugyan hideg van, de „hétágra” süt a Nap, az égen egyetlen felhőt sem látni! Az MTE Dobogókői Osztály túraprogramjához csatlakozunk néhányan. A túra kezdőállomása Dömös, amelyet Szentendre irányából autóbusszal közelítünk meg. Szentendrén, a HÉV végállomáshoz Budapestről befutó autóbuszon már ülnek néhányan a túrára induló csapatból. A dömösi templomnál szállunk le – és számba vesszük magunkat – nem sokan, „csupán” 7-en vállalkozunk az embert próbáló szakadék-túrára. Dömös a Dunakanyar „kis kanyarjában”, a Pilist és a Börzsönyt elválasztó Duna jobb partján fekszik a Pilis köldökeként, melyet Dunazugnak neveznek.
A (P) sávjelzésen haladunk a hegy irányába, majd a Király-kúti utcánál a hajóállomás felöl érkező (Z) sávjelzésre váltunk. Itt már együtt fut a (P), a (Z) és a (S) jelzés, amely kezdetben a település hegy felé vezető szilárd burkolatú utcáján halad, majd a településről kiérve átmegy a Malom-patak hídján és a patak jobb partján vezet tovább. Ez az a patak, amely részben munkájával létrehozta a Rámszakadékot, és amely feltartóztathatatlanul folydogál a Duna irányába. Még itt, a lankásabb részen is, a patak mellett több helyen óvatosan kell haladni, mert több méteres suvadások szegélyezik a partoldalt – amely bizonyítja a most alig csordogáló kis vízfolyás esetenkénti hatalmas erejét. Elérve a Szentfa kápolnát – és a Kaintz György-forrást – egy szépen kiépített és felújított pihenőhelyre érkezünk. A Szentfa-kápolna egy csodafa emlékét őrzi, és az elmúlt évszázad óta kisebb fajta zarándokhellyé vált. A hagyomány szerint 1885-ben két helyi kislány az itt álló bükkfán Szűz Mária képét látta megjelenni, ezek után kisebb fajta búcsújáró hellyé vált a terület. Az események krónikása, Bagó Márton budai nyomdász, aki „A dömösi csodafa” címmel jelentette meg füzetét még a csoda évében. Füzetében leírja, hogy a jelenés fájának kérgén világosan kirajzolódott a Madonna alakja, és ahogy távolodott a szemlélő, úgy nőtt a kép. Csodás gyógyulások híre egyre keresettebbé tette a helyet. Végül már annyi zarándok jött a faluba, hogy nehezen tudták a községben fenntartani a rendet. Nedeczky Gáspár akkori plébános, és Dömös helytörténeti írója így tudósít a búcsújárás beszüntetéséről: „1887. április 23. estve kijött az alszolgabíró hat csendőrrel, és kivágták a szent-fát, mely már két éve az ámítások és a csodás jelenetek színhelye volt, éppen azon órában jött Ipolyszakálasról egy nagy menet, midőn a rendcsinálás történt…” A nép emlékezete azonban megtartotta a csodás eseményt. Évtizedekkel később felépítették a kápolnát, oltárát virágokkal díszítik, környékét rendben tartják. Augusztus 15-én, Nagyboldogasszony ünnepén, itt gyűlnek össze a hívők szabadtéri szentmisére a patak partján, a forrás
mellett. – www.ramszakadek.hu/törtenet –
A Kaincz-forrás vizére azonban nem mindig lehet számítani, szárazabb időben egyáltalán nem csordogál belőle semmi – most azonban szépen csöpörészik.
A forrás névadója Kaincz György, az MTE választmányi tagja volt, „civilben” a MEFTER – Magyar Tenger és Folyamhajózási RT – titkára. Ő „járta ki”, hogy eleink a hajójáratokra kedvezményes jegyeket kaptak.
Távoli emlékeimben egy teljesen más emlékkép dereng a forrás környezetéről. A meredek partoldal alatt, közvetlen a hatalmas fák gyökérzete tövében ered a forrás – de tágabb környezete régebben jó 1 méterrel alacsonyabb szinten volt. A völgyben folydogáló Malom-patak egy hatalmas felhőszakadás után a hegy felöl alázúdulva tetemes mennyiségű hordalékot hozott magával, eltemetve a forrást – és megemelve a kis pihenő talajszintjét annyira, hogy a kő forrásfoglalatnak csupáncsak a teteje látszott ki. Ez a talajszint emelkedés ma jól látható a forrás és a pihenő szintje között.
A Szentfa kápolnát elhagyva balra kiágazik a (P▲) jelzés, amely a Vadálló-kövekhez, majd a Prédikálószékre vezet. Innen nem messze a (S) sávjelzés is jobbra elhagy bennünket, amely a Lukácsárokba fut tovább. Ezután még együtt halad a (P) és a (Z) jelzés. Ezen haladunk egészen addig, míg elérjük a Rám-szakadék alsó pihenőjét. Itt válik el egymástól a két jelzés. A (P) balra befut a Szőkeforrás völgyébe, mi a (Z) sávjelzést követjük, amely bevezet a Rám-szakadékba. Itt is, mint eddig már több helyen kihelyezett hely- és iránymutató táblákról tájékozódhatunk, merre menjük, és a kiszemelt célig mennyi van még hátra.
A gyalogösvényt követve belépünk a szép szálerdőbe, néhányszor átlépdelünk a patak kövein, majd egyre mélyebben hatolunk be az eleinte még viszonylag szelíd képet mutató Három-forrásvölgybe. A rendkívül hangulatos völgy falai egyre meredekebbé, sziklásabbá válnak. Eleinte mintha két hegy között haladnánk, egyszerű völgy, semmi különlegesség.
Egyre több és nagyobb sziklát hagyunk magunk mögött, majd egy helyen kissé kiszélesedik a völgy, forráshoz érünk, majd elhagyva a szépen foglalt neve sincs forrást, néhány száz méter után a megváltozik a szurdok.
Az egyik kanyarban 30 méteres sziklafal magasodik fölénk, a völgy itt már erősen összeszűkül. Jól látszik az üledékes kőzet amiben a patak sok ezer év alatt koptatta ki a szurdokot. Óvatosan lépkedünk a vastag avar borította köveken, fatörzseken, amelyek csúszóssá váltak a nedvességtől. Egyre közelebb a Rám-szakadék legszűkebb, legizgalmasabb része, ahol hatalmas sziklákon, vízesések melletti létrákon küzdjük feljebb és feljebb magunkat. Igazi kaland a függőleges sziklák határolta szakadékban a korlátokba kapaszkodva, a zubogó patakban lépdelve tűnődni azon, hova is tegyük lábunkat a következő lépésnél. Lélegzetelállítóan szép a mély, szinte mindig félhomályban lévő szakadék – tényleg méltán híres ez az útvonal, vadregényes a helyenként harminc méteres sziklák között a keskeny kanyonban, egy patak szélén egyensúlyozni.
A szurdokká szűkülő árokban gyakran közvetlenül a patakmeder szikláin kell lépdelnünk. Megjelennek a 2013-ban felszerelt, strapabíró, új fémkorlátok, rögzített kapaszkodók, melyek nagyban segítenek a biztonságos haladásban. Az árnyas, félhomályos kanyonban egyre gigantikusabb sziklafalak közt emelkedünk.
És elérkezünk a szurdok talán egyik legszebb, de erősen elgondolkodtató szakaszához. Balra hatalmas, negatív dőlésszögű sziklafal alatt márványtábla, kopjafa, mécses-maradványok hívják fel a figyelmet – a pihenésnek kikapcsolódásnak szánt túra, kirándulás „veszélyes üzemmé válhat”, ha figyelmen kívül hagyod a túrázás írt és íratlan szabályait, ha nem veszed figyelembe a jószándékkal kihelyezett figyelmeztetéseket.
Szinte minden évben előfordul, hogy menteni kell a szurdokot elhagyó, sziklán ragadt, vagy szakadékba csúszott, felelőtlen kirándulókat – s időnként rosszabb dolgok is történnek. 2013. november 1.-én a tűzoltókat este hét órakor – tehát már sötétben – riasztották, miután egy kirándulócsoport egyik tagja a lezárt meredély tetején ragadt. A helyszínt csak gyalog lehetett megközelíteni, és a mentést végző tűzoltók egyike mentés közben a szakadékba zuhant. Az eszméletét vesztett és életjeleket nem mutató főtörzsőrmestert a helyszínen próbálták újraéleszteni, de belehalt sérüléseibe. A turistát késő estére kimentették, és kórházba vitték. Az OKF úgy fogalmazott: Kövecs Gergő “életmentés közben a hivatásos állomány esküjében foglaltakhoz hűen, szolgálati kötelezettségét élete kockáztatásával is teljesítve vesztette életét“.
Legyen minden Rám-szakadékban túrázó számára intő és figyelmeztető ez a kis emlékhely!
Némán indulunk tovább – talán még fokozottabban figyelve minden lépésünkre.
Innen következnek a létrák – egyik jobban csúszik, mint a másik, óvatosan haladunk, lépkedünk. Elhaladunk a gyalogösvény szintjére „süllyedt” csőkorlát mellett – derülve a természet kiszámíthatatlansága, játékos munkája mellett. Óvatosan lépdelünk, a fő veszélyforrás nem a létrázás vagy a kapaszkodóval ellátott, durvának tűnő szakaszok, hanem a csúszós, avaros, sokszor sáros talaj, és a bokákat nem kímélő, mederben lévő sziklákon való átkelés. A Rám-szakadék felső vége a legsárosabb általában. Néhol a szeszélyesen kanyargó sziklafolyosó csak egy ember szélességű. Az egyik nagyobb szikla mögül kilépve, keresztben fahíd, fölötte falépcsők – elértük a Rám-szakadék tetejét, innen szerpentinező lépcsők vezetnek fel a felső pihenőhöz. A pihenő asztaloknál pihenünk egyet – némi elemózsiát és folyadékot veszünk magunkhoz és elkápráztat bennünket egy merészebb – de lehet, hogy éhesebb – színes kis madárka, egy csúszka. Merészen veti magát a fa tövébe szórt narancshéjra, és röppen arrébb azt elfogyasztani. De néhány pillanat múlva már a párjával tér vissza újabb falatokért – és ezt többször megismétlik.
Nem sokat szöszölünk, mert felfelé haladva eléggé kimelegedtünk – kezdünk átfázni. Innen lehet folytatni az utat felfelé Dobogókő irányába (S) jelzésen, illetve vissza lefelé szintén a (S) jelzésen a Lukács árokban, melyen keresztül Dömösre juthatunk vissza. Mi másként döntünk, kiérve a szilárd burkolatú úthoz, nem a rövidebb (S) jelzésen haladunk felfelé Dobogókőre, hanem inkább egy kicsit ereszkedve lefelé a Lukács-árok völgyfőjébe, gázlón kelünk át a patakon és egy lépcsősor kivisz a völgyből. Kiérünk a már az előbb is látott erdészeti aszfaltútra, keresztezzük azt, majd pár lépés után elhaladunk a hatalmas kőfoglalatú Makó-réti, más néven Júlia-forrás mellett. Tisztást ne keressünk, a Makó-rétet már rég benőtte az erdő. Amíg lövünk néhány fotót a forrásról, felvetődik, Makó mesze, az ország másik végében, miért viseli a rét és a forrás a város nevét? Vagy talán nincs is semmi köze az alföldi kisvároshoz? Tudja valaki?
Hétvége, szombat lévén, mégis zajong a környék a láncfűrészek hangjától – rövidesen meg is tapasztaljuk a fakivágás következményeit – a kivágott fák lenyesett ágai-gallyai keresztbe-kasul mindenfelé – el is vétjük egy kissé a jelzett utat – de a GPS segít. Bükkerdőben enyhe emelkedőn megyünk tovább, rövidesen keresztezünk egy erdészeti murvás utat, itt csatlakozik hozzánk balról a (Z+) jelzés – majd egy enyhe jobb kanyaros emelkedővel újabb jelzőtáblás elágazáshoz érünk – Szakó-nyereg, 570 m) – ahol élesen balra térünk az Ilona-pihenő és Tost-sziklák irányába.
A piros sáv innen meredeken felfelé indul, egy kanyargós lépcsősoron érjük el a szikla lábainál az Ilona-pihenőt. A kis padnál természetes kilátó, gyönyörködhetünk a tájban – lombosodás után bizonyára rosszabb a kilátás – az egyik sziklán Hegyi Szent Bernát 1942-ben készült domborművét láthatjuk – csak egy csoportos fotó elkészültéig állunk meg. A pihenő felett újabb pihenő asztallal, paddal – a Tost Gyula emlékére állított obeliszkkel. Az itt hallott elbeszélés szerint valamikor a ’90-es évek táján az MTE turistái állították helyre a ledöntött andezitből faragott obeliszket – ezt a beton talapzatba vésett MTE és a dátum bizonyítja, igaz a dátum már nem nagyon vehető ki.
A kilátótól egyenletesen emelkedő, kényelmes ösvény, a Téry-út követi a Dobogókő északnyugati gerincét, először a Hegedűs-bérc, majd a hosszan elnyúló Jász-hegy következik. Útközben néhol megnyílnak a lombok és csodás kilátásban lehet részünk a Duna felé. Újabb obeliszk mellett megyünk el – Hegedűs Kandid Lajos emléke – majd fiatalos erdő növényalagútjában vezet utunk, ez a Zsidó-rét.
És miért „zsidó” és miért rét, amikor fiatal erdősülés, amíg a szem ellát?
Valamikor a dobogókői platót községi legelő – még korábban szőlő – vette körül. A Hegedűs-bérctől DNy-ra húzódó terület egy részének zsidó bérlője volt, innen maradt meg a név. Valamikor a dobogókői platót községi legelő – még korábban szőlő – vette körül.
Néha-néha egy-egy kisebb csoport, fiatal párok sétálnak el mellettünk – most azonban nagyobb létszámú erdőjárók közelednek – a Dobogókői Osztály tagjai – akik Dobogókőről sétáltak a találkozásig – az üdvözlés után egyesülve a két csapat, de meg-meg állva, gyönyörködünk a pazar panorámában. Később balról csatlakozik hozzánk a (S) jelzésű út. Továbbra is felfelé tartva a kövektől egyenetlen úton, hamarosan kibukkanunk a parádés panorámát nyújtó Rezső-kilátóhelynél. Itt is egy hatalmas andezittömb hátán állunk. A széles kilátóterasz peremén korlátot húztak, és pihenőhelyet is kialakítottak. A kilátó Tirts Rezső maróti erdészetvezető, erdőtanácsos nevét viseli – tevékeny részese volt az egyesületi életnek, amit az MTE tiszteletbeli tagsági címmel honorált – és „arcképe” díszíti a kilátó szikláját. De meg kell említeni, hogy a kilátó eredetileg a Gyula nevet viselte!
És honnan a név? Nem máshonnan, mint a Szentendrei Osztály egykori elnökéről kapta a nevét.
A kilátót a Magyar Turista Egyesület Szentendrei Osztálya hozta létre, a kilátó építői nevezték el a helyszínt. Erről az eseményről a Turisták Lapja számol be – XXXIII. évfolyam 1921. augusztus, Egyesületi hírek, 61. oldal.
És miért, és mikor keresztelték át Rezső kilátónak?
És honnan a név? Nem máshonnan, mint a Szentendrei Osztály egykori elnökéről kapta a nevét. A kilátót a Magyar Turista Egyesület Szentendrei Osztálya hozta létre, a kilátó építői nevezték el a helyszínt. Erről az eseményről a Turisták Lapja számol be – 1921. augusztusi számában.
A M. T. E. Szentendrei Osztálya folyó évi május 29-án avatta fel az általa készíttetett Gyula-kilátót a Dobogókőn.
A kilátónál újabb csoportképet készítünk, és utolsó rövid etappal elindulunk a Menedékház irányába. amely innen már csak néhány percre található – ahol vár ránk egy tál forró étel és egy még forróbb ital! A Menedékházhoz érve megtapasztalhatjuk, hogy Dobogókő egyike a leglátogatottabb kirándulóhelyeinknek a főváros közelében – ez abból is látszik, hogy nagyon sok a sétáló, a panorámában belefeledkező egyén, tele a parkoló gépkocsikkal, a Menedékház pedig vendégekkel! A túratáv 12 km, szintemelkedése 600 m, köszönet a szervezőknek, túravezetőnek!
Szentendre, 2020. 02. 10. – ckl –
