Kerekezés a Debrecen környéki tóvilágban
– Észak-alföldi túra, amely „nyomokban tavakat is tartalmaz” –
Az erdőspusztai tavak – van belőlük jó néhány – valaha Debrecen legkedveltebb kirándulóhelyei közé tartoztak. Családok ezreinek biztosítottak hétvégi kikapcsolódást, horgászok százai jártak ki a tavakhoz, természetjárók, természetkedvelők, baráti társaságok és iskolás csoportok egyértelmű célpontjai voltak ezek a csodálatos vizes helyek.
Egészen addig, amíg a klímaváltozással el nem tűntek mind egy szálig.
A Fancsikai-tavak, a Mézeshegyi, a Bodzás- és a Halápi-tó az elmúlt években többször is kiszáradtak, míg végül minden élet eltűnt a medrükből. Ha lötyög is néha némi esővíz az aljukon, ezek a tavak már meghaltak. A Vekeri-tó jelenleg is a teljes kiszáradás és a normál tó stádiumai között ingadozik már évek óta.
Miért kellett ennek így történnie?
Az erdőspusztai tavak – köztük a Vekeri is – nem természetes állóvizek. A környező apró vízfolyások felduzzasztásával, emberi kéz munkája hozta őket létre. Az utolsó csapadékos nyár 2010-ben volt, azóta rendre elapadtak a tavak. Senki nem gondolt vésztározásra, és 2012-es csapadékos időszakban, miután a vízszint elérte a megfelelő magasságot, ráadásul elengedték a „fölösleget”.
A tavak – vagy inkább a volt tavak – és környékük egynapos bejárását, bekerekezését tűztük ki célul ezen a vasárnapon. Irány a Keleti pályaudvar – nagy utasforgalomra nem számítunk, hiszen az előző nap a pünkösdi háromnapos családi és egyéb látogatások miatt az utazni kívánok már elutaztak – gondoltuk. És a meglepetés! Ülőhely sincs az IC vonaton – szerencsére előző napokban már előre gondoskodtunk a menet- és kerékpárjegyekről. De a sokaság ellenére kényelmesen utazunk – és a vonat is percre pontosan fut be Debrecen állomásra. Leszállás, pakolás és elindulunk. Könnyen megtaláljuk a mikepércsi utat, és a főút melletti kerékpárutat. A Vekeri-tó felé vezető leágazás után ugyan megszűnik a kerékpárút, de nagy forgalom nincs. Hamarosan a baloldali töltésoldalban egy, a ’48-49-es szabadságharc egyik csatájában elhunyt hősökre emlékező obeliszk mutatja magát. A köznyelvben csak „Szarka kapitány emlékműve”-ként szereplő obeliszk valójában négy honvéd síremléke.
Debrecen lexikon (247. p.), Szarka János címszó alatt olvasható:
„Szarka János huszárkapitány az 1849. aug. 2-i debreceni csata egyik hősi halottja. Az Emlékkert Társulat közadakozásból díszes sírkövet állított neki Pacon, a hosszúpályi kövesút mellett. A néphit szerint tündérek őrzik a sírját. Utcát neveztek el róla.” (…) „…a Hosszúpályi felé vezető út mellett négy szabadságharcos hős van eltemetve, akiknek 1849. augusztus 2-ai felirattal emeltek sírkövet, de mára kikezdte az idő: nem tudni, mikor helyezték el ott az utolsó koszorút, illetve gondoskodtak a téglából épített kerítés, lépcsőfeljáró és korlát állagának megóvásáról. A civil társaság segítségével felújított emlékhely méltó módon tiszteleg az elhunyt hősök előtt."
Az emlékművet a debreceniek Szarka kapitány sírjaként emlegetik.
Tovább kerekezve mintegy 6 kilométert, elérjük a Vekeri-tó lejáratát, a tó egészen különleges arcát mutatja. Meglepő, de a kihelyezett tábla még 1,2–2,1 méteres vízmélységre figyelmeztet… Hol van az már? A szokatlanul csapadékos tavasz ugyan megtette a hatását, folyamatosan nő a víz mennyisége a tóban, mely az elmúlt évek nyarain rendszeresen kiszáradt, tavaly egy csepp víz sem maradt benne. Talán ez az oka annak a különleges látványnak, ami most a tóhoz érkezőket fogadja: „a tó gyakorlatilag kivirágzott. A tómederben több tízezer virág virágzik, a vízszint ugyan nem valami mélységes, de van benne víz! A tóban egyébként már békák és halak is vannak, s ha nem lesz nagyon aszályos a nyár, maradhat víz benne őszre is” – olvasható egy kihelyezett ismertetőben. Távolabbról nézve a tavat, a víz felszínén lebegő apró fehér virágú növényzet azt a benyomást kelti, mintha nem lenne benne víz, csak a kavicsok látszanak, pedig kb. 40 cm a vízmélység. A tó kifolyása fölé új íves híd épült a lebontott korhadt helyett, a túlsó oldalon hatalmas gyepes, füves terület, néhány sátorral. És ha már erre járunk, természetesen megkeressük az Alföldi Kéktúra pecsétjét is.
Meg kell hagyni, kiváló kempingező hely – de nem sokat időzünk, a következő felkeresendő tó – Mézeshegyi-tó – felé vesszük az irányt, amely tó Erdőspusztán egykor horgászparadicsom volt. Ami eddigi kerekezésünkhöz képest óriási változás, nem szilárd burkolatú utunk tekerünk, hanem mély, süppedős homokos úton. A deltásabb kerekű hegyikerékpárral alig észrevehető a homok visszafogó ereje, de a vékony kerék alapos tekerésre, pedáltaposásra készteti a tekerőt. Hol süppedős, hol keményebb a talaj – nagyon kell fogni a kormányt, ha mélyebb homokba futunk bele, bizony fennáll a bukás veszélye. Néhány homokos kilométer után elérjük a tó területét – nem írom, hogy a „tavat”, mert a vízfelület helyét derékig érő fű, néhol erős bokrosodás fedi.
A Mézeshegyi-tó hallatán valószínűleg még most is nagyon sok Debrecen környéki horgász és túrázó felkapja a fejét. A 2014 előtti időszakban az Erdőspuszták legnagyobb halállománnyal rendelkező tórendszere volt, egy igazi gyöngyszem, egy hatalmas gyönyörű víztükör. A közel 50 hektáros tó mellett húzódó kéktúraútvonal felejthetetlen élményeket nyújtott a gyalogos és kerekes túrázóknak. Ma a volt tóhoz lemenni is kalandos feladat – nem találni szabad ösvényt a tómeder körül, ahol legalább benézhetnénk a valaha hullámzó tófelületre. Ha nem állna az út mellett az esőbeálló a kéktúra pecsételővel – a tavak körül ezeket a partmenti pihenőhelyeket európai uniós forrásokból újították fel – észre sem vennénk, hogy itt valaha hatalmas élet lehetett, elkerekeznénk, elsétálnánk mellette.
A vizet 2015-ig kezelő horgászegyesület 300-350 egyesületi horgászának volt ez a tó a kikapcsolódásnak netovábbja, egészen 2013-ig. Ekkor döntött úgy az egyesület. hogy sajnálattal, de a fellépő kritikus vízhiány miatt lehalássza a Mézeshegyi-tavat. Azóta kiderült, hogy jó döntés volt, a Mézeshegyi-tó az összes erdőspusztai tóval egyetemben 2015-ben kiszáradt…., és hogy most hogy néz ki Erdőspuszta egykori horgász és turista paradicsoma? …. Nehéz szavakat találni!
A Mézeshegyi-tavak története 1977-78-ban kezdődött (…) ezek a tavak olyan helyen lettek kialakítva ahol egykoron is vízállásos mocsaras, nyírvízlápos területek voltak. A legtöbb tó kialakításának az volt a technikája hogy lánctalpasokkal a tó medréből annyi földet tolnak ki, amelyből körgátakat tudnak emelni. Tehát igazán mederásás, mélyítés nem történt. Ezeket a gáttal körbe vett „legelőket” töltötték fel vízzel, és így alakultak ki az erdőspusztai tavak, víztározók. Már akkoriban sejtették a hidrológusok, hogy ez így valószínűleg kevés lesz, mert már akkor azt jósolták, hogy a folyamatosan szárazabbá váló éghalat miatt, kb. 10 évente kiszáradás fogja fenyegetni az erdőspusztai tavakat. Amely mint megtapasztaltuk be is jött. (Erdőspusztai Horgász és Turisztikai Portál)
Elhagyva az egykor volt egyik legnagyobb tó helyét, Debrecen-Bánk településen – pihenés képpen – megnézzük az Erdőspusztai Bemutatóház és Arborétumot – bizony jól esik egy kis gyalogséta a ki s belsőtó körül, és felmászunk a kilátóra is.
A kihelyezett ismertetőből kiderül:
Arborétum feladata többcélú. Elsősorban a tájegységben eredményesen telepíthető fás szárú növények – lombosfák, cserjék és tűlevelűek – bemutatására szolgál. Növényzete egyben hasznos tapasztalatokat nyújt a szakemberek számára számos nem őshonos növényfajták, telepíthető fafajok igényeire. A létesítmény a látogatóknak nem csupán botanikai és tájképi élményeket kínál, hanem a bemutatóház kiállításai révén a táj népének életmódjával, gazdálkodási emlékeivel, botanikai, rovartani, madártani ritkaságaival és régészeti leleteivel is alkalom nyílik megismerkedni. A vákáncsos kunyhó és az abban található használati tárgyak a debreceni erdőtelepítők életmódjába nyújtanak betekintést. 1983-ban építik meg a 14 m magas 2 szintes erdei kilátót. Ez a kilátó egy tengerszint feletti 125 m magas homokdomb tetejéről biztosít kilátást az arborétum és a környező erdőspusztai tájra.
A Fancsikai víztározók és a Bodzás-, valamint a Halápi-tó helye mellett elkerekezve megbizonyosodhatunk: volt-nincs a tavak alkotta paradicsom. Mint ahogy nincs – illetve csak romjaiban áll még – a Halápi-csárda. A csárda – a környék természeti, és történelmi értékei közül talán az egyik legrégebbi a szebb napokat is látott, ma elhagyatott, lakatlan a csárda. A Halápi Csárda 1778-ban épült a mai Vámospércsi út mentén, amely abban az időben Szatmárnémetit és Budapestet összekötő fő közlekedési útvonal volt. Ezen az úton szállították Budapestre a sót.
A Halápi Csárda nevéhez fűződik az a tévhit, hogy ebben a csárdában fogták el Savanyú Jóskát, egykori betyár vezért – a valóságban Zalahalápon fogták el. Azonban az igaz, hogy annak idején a csárdában is igazi „betyárélet” zajlott. Elmondások szerint a csárda alatt alagútrendszer húzódott, az egyik a közeli erdőbe nyújtott menekülési útvonalat, ami körülbelül 50 méterre volt a csárdától, a másik vége 150 méterre, ahol most tehenészet található. A régi söntés még úgy volt kialakítva a csárda épületében, hogy onnan csak néhány lépcsőfok választotta el az alagúttól. Így gyorsan ment a menekülés. A csárda az államosítások után „közkézre”, TSZ tulajdonba került. Ebben az időszakban már megváltozott a funkciója, sokrétübbé vált. Már nem csak a vendéglátásban töltött be fontos szerepet, hanem boltot alakítottak ki benne, megmaradt a fogadó rész, ami ezek után már inkább kocsmának volt nevezhető. Egy igazi kereskedelmi központ volt az épület a szocialista rendszer időszakában. Mindenki megfordult itt. Környékbeli lakosok, fogatosok, TSZ dolgozók, vagy éppen a Vámospércs Debrecen viszonylatában utazók. Nagy volt a forgalom akkoriban itt. Hogy mi lesz ennek a többszáz éves egykoron nagyforgalmú történelmi műemléknek a sorsa? Azt majd az idő mondja meg!
Minden esetre jelenlegi állapota tényleg lesújtó, szomorú látvány! Hullanak tetejéről a cserepek, omladoznak a falak, ablakai be vannak törve. Nem egy felemelő látvány ez egy ilyen gazdag történelmi háttérrel rendelkező épületről.
Mint mindegyik felkeresett tó helyén igyekeztünk látványos, szép fotókat készíteni, de a táj nem engedte, nem adta magát. Minden tó és víztározó helyén dzsumbuj, a teljes tómeder beerdősülve, derékmagasságú elgazosodás, néhol csapások láthatóak az átláthatatlan egykori tómederben, ahol a vadak közlekednek. Nagyon lesújtó a látvány az egykori horgászparadicsomban. A kialakított horgászhelyekről néhol már csak a megmaradt padok, asztalok vázai árulkodnak. Ezen képek láttán merül fel, és tesszük fel magunkban a kérdést, hogy ennyire gazdagok a Debrecen környékiek, hogy hagyják megfulladni, semmivé válni egy ilyen gyönyörű vizes élőhelyet!? Debrecen és környéke nem éppen a vizek vidéke, de sajnos a meglévő keveset is hagyják így elsorvadni.
Így látva a tájat…, hát mit mondjunk? Elég nehéz elképzelni, hogy egyszer fognak itt még horgászok, turisták gyönyörködni a Mézeshegyi-, a Fancsikai-tavak vagy a Bodzás- és Halápi-tavak hatalmas víztükrében.
És még egy megjegyzés – a napi politikán túl!
Túránkat függetlenül szerveztük attól, ami manapság országosan közszájon forog – Debrecen környéki állami beruházásnál a közeljövőben nagy mennyiségű vízre lesz szükség – a tavak kiszáradt medrét látva felmerül a gondolkodó emberben: honnan lesz víz?!
De ezt eldönteni, megoldani, nem a mi feladatunk!
Szentendrei Osztály
– ckl –
