A jelzések nem a fákkal együtt nőnek
A világon hetedikként, 1873-ban alakult meg az első hazai turista természetjáró-hegymászó szervezet, a Magyar Kárpát Egyesület (MKE). Az elsősorban a Magas-Tátra turisztikai „feltárásában” jeleskedő egyesületnek a következő évek alatt több, egy-egy hegyvidékhez kapcsolódó társszervezete, „osztálya” jött létre. Az 1887-ben megalakult Mátra Egylethez kötődik középhegységeink első jelzett turistaútjának létrehozása (1888), jelesül Mátrafüred és a Szent László-forrás (Mátraháza) között (P sáv jelzés). A dr. Téry Ödön (1856-1917) és dr. Thirring Gusztáv (1861-1941) által 1888-ban alapított Budapesti Osztály hozzálátott a „turistáskodás” népszerűsítéséhez, a turistalétesítmények megépítéséhez és a turistaútvonalak kialakításához. A természetjárók örökérvényű hitvallását Dr. Téry Ödön fogalmazta meg: „Az ember nem azért turista, mert az erdőt járja, hiszen a vaddisznó is járja – mégsem turista, hanem azért, hogy maradandó, a közt szolgáló turistalétesítményeket hozzon létre.”
A Budapesti Osztály az MKE-ből kiválva 1891-ben megalapította a Magyar Turista Egyesületet (MTE). A régi-új szervezethez csatlakozó vidéki „osztályok” tevékenysége, a menedékházak, forrásfoglalások, kilátók építése, a mindezeket összekötő turistautak jelzéseinek felfestése, eme útvonalak térképeken/útikalauzokban történő bemutatása, a hegységek megközelíthetőségének javulása összességében megteremtette hegyvidékeink turistakultúráját.
1913-ban mintegy 40 egyesület hozta létre a Magyar Turista Szövetséget. A Magyar Turista Szövetség kezdeményezésére 1930-ban született meg az az egységes, néhány év alatt az egész országban – a Mecsekben csak 1960 körül – bevezetett jelzésszisztéma, amellyel ma is találkozhatunk hegységeinkben. A turistatérképek, atlaszok ma is erre a ’30-as években létrejött jelzésrendszerre épülnek, de a kiépített turistautak jelzésrendszere nem a fákkal együtt nőnek, azokat valakiknek oda kellett „varázsolni”! A turista útjelzés célja ugyanaz, mint egy évszázaddal ezelőtt volt: a hazai föld rejtett szépségeinek hozzáférhetővé tétele. Történelmünk egy-egy emlékhelyének, magaslaton, vagy erdők rejtekében omladozó vár- és kolostor-romnak könnyebb felkeresése.
Most is az útjelzés a legideálisabb turista munka. A legtöbbször éppen azok jelzik az utakat másoknak, akiknek nincs is szükségük jelzett ösvényekre.
Többet látunk, és jobban gyönyörködhetünk a vidék szépségében, ha jól jelzett utak, ösvények, iránymutató táblák iránymutatásával járhatjuk a túraterület minden rejtett szépségét – kilátó, forrás, pihenő és menedékhely mind utunkba kerül. És ezt a kívánt jó jelzést turisták készítik, mégpedig szívvel. Aki részt vett már útvonal karbantartáson, jelzésfestésen, annak van elképzelése, hogy milyen fáradságos, és nagy gondosságot igénylő feladat az, amíg a jelzések felkerülnek fákra, oszlopokra, sziklákra, az irány – és helymegjelölő táblák kikerülnek az adott helyre.
Nos, aki már festett vagy újított fel útjelzést, csak az a megmondhatója, hogy ez nem is olyan egyszerű feladat. Mint mindennek, úgy ennek a munkának is vannak bizonyos játékszabályai, melyeket a turisták, a természetjárók, kirándulók érdekében is célszerű és illik betartani. Tudomásul kell venni, hogy egységes turistaút-hálózat csak azonos szinten tartott, és azonos elvek alapján felfestett jelzésekkel lehetséges, mert csak így túrázhatunk biztonságosan, a jelzett és járható turistautakon! Magyarországon törvényi szabályozás: (MSZ 20587/2 – 1988 számú Országos Szabvány, Általános turistatájékoztató jelképek – Gyalogos út- és irányjelzések) írja elő a turista útjelzések formáját, színét, elhelyezését, és kivitelezés előírásait.
A turistajelzések fehér négyzet alapba festett kék, piros, sárga, zöld színű sáv, kereszt, négyzet, kör, háromszög, omega (barlang) és L jelzések lehetnek. A főjelzések a sávjelzések, ezeken belül a színeknek fontossági jelentőségük van. A legfontosabb jelzés az Országos Kéktúra kék sáv jelzése. A mellék- (leágazó) jelzések formái úti céljukat szimbolizálják, színük annak a főjelzésnek a színével egyezik meg, amelyikből az adott mellékjelzés leágazik. A (+) összekötő utakat, útváltozatokat, leágazásokat jelöl, a (O) forráshoz, a (“négyzet”) lakott területre, közlekedési lehetőséghez, az (Ω) barlanghoz, a (Δ) kilátóhoz, kilátóhelyhez, az (L) várromhoz vezet.
A szabvány kimondja, hogy a szabványtól eltérő kivitelezés szerződésszegésnek minősül.
A turistautak jelzésfelújításához, vonalvezetéséhez, festéséhez a megfelelő szerszámok, eszközök (az újakhoz területkezelői és természetvédelmi hatósági engedélyek) mellett szakértelem és térképismeret is szükséges. Ezért a szakember irányítása nélküli erdei „piktorkodás” kifejezetten káros, többek között a térképi szinkronra tekintettel zavart okozó is lehet. Gondoljunk bele: a közúti közlekedés KRESZ tábláit, a burkolati jelek festését is milyen gondossággal végzik, a legkisebb gondatlanság is milyen hatalmas káoszt, esetleg tragédiát okozhatna.
A jelzés színe és alakja
Az úthálózati rendszerben fehér alapon négyféle színjelzés fordulhat elő. Ezek fontosságuk sorrendjében a következők: kék, piros, sárga, zöld. Alakjukra nézve a jelzések a következők lehetnek: vízszintes sáv, kereszt, háromszög, négyzet, kör, omega, L, körséta. A négyféle színt és a nyolcféle jelzésalakot figyelembe véve összesen 32 féle jelzés lehetséges. A környezettől való könnyebb megkülönböztetés érdekében valamennyi jelzésfajtát fehér alapon kell alkalmazni (10 x 12 cm).
Vannak ettől eltérő jelzések is: a síutak jelzései (két függőleges, párhuzamos vonal), a kerékpáros jelzések (kék, piros, sárga zöld kerékpár piktogram), és a tanösvények (kék, piros, sárga, zöld, régebben átlós vonal, újabban T jel ill. egyéb, a tanösvény jellegéhez illeszkedő szimbólum) lehetségesek. (m = Mária út, füzér = „medvetalp”,és a legkülönfélébb szimbólumok)
A jelzések elhelyezése és sűrűsége általában
Minthogy az útjelzések nem a gyakorlott túravezetők, hanem a természetkedvelő nagyközönség részére készülnek, így lehetővé kell tenni, hogy a jelzések nyomán bárki biztosan elérje úti célját. Ezért a jelzéseket e célnak megfelelő módon és sűrűségben kell elhelyezni.
Alapvető szabály, hogy a jelzéseknek a turistautak mindkét irányban történő bejárása esetén biztos tájékoztatást kell nyújtaniuk, azaz a jelzések mindkét haladási irányból jól láthatók legyenek. E követelmény elérése céljából a jelzéseket – a lehetőséghez képest – nem az utakkal párhuzamosan, hanem általában azokra hozzávetőlegesen merőlegesen kell a rendelkezésre álló tereptárgyakra (fák, sziklák, oszlopok stb.) elhelyezni, mégpedig a tárgyak mindkét haladási irányba eső oldalán. Az ilyen módon alkalmazott jelzéseket nevezzük „kétpofás” jelzéseknek. Természetesen vannak ún. „egypofás”, indító, behívó = kapujelek, megerősítő, bíztató jelzések, irányjelző nyilak, elágazások, de mindezek ésszerű és eléggé átgondolt szabvány szerinti használatának fő követelménye, hogy a gyakorlatlan, esetleg térképet sem ismerő természetjáró is biztonsággal elérje kívánt célját!
A turistautak járhatósága érdekében nem elegendő az útjelzéseket készíteni, hanem a nehezen járható útszakaszokon a közlekedést akadályozó indákat, belógó tüskés bokrokat, ágakat, az út űrszelvényébe embermagasságban benyúló cserjéket el kell távolítani.
E kis jelzés és jelzésfestő ismertető után szerény kérésünk az, hogy ha egy jól karbantartott, jól jelzett turista ösvényen jártok és részletes, a tájra jellemző ismertetőtáblával – és természetesen tanösvénnyel – találkoztok, gondoljatok azokra az önzetlen, szabadidejüket feláldozó személyekre, akik azokat a jeleket, ismertetőtáblákat odavarázsolták.
Szentendre, 2015. 05. 28. – ckl –