A HÓD “HTE” a Szlovák Paradicsomban, 2015. pünkösd

A HÓD “HTE” a Szlovák Paradicsomban, 2015. pünkösd

Mottó: „Nem azért van az út, hogy vezessen valahová, hanem, hogy menjünk rajta”

A Szlovák Paradicsom Nemzeti Park (szlovákul: Slovenský raj, régebbi elnevezésben Káposztafalvi-mészkőhegység) az Alacsony-Tátra keleti folytatásaként sajátos, tagolt domborzati viszonyokkal rendelkező karsztvidék, számos vízmosta szakadékkal, völgyszorossal, kanyonnal és karsztképződményekben gazdag fennsíkkal. Napjainkban a magyarok által leginkább ismert része a Hernád-áttörés, de látványosak szurdokvölgyei (kanyonjai) és az azokat összekötő hágói, de ide tartozik a Dobsinai-jégbarlang is. A terület ma használt elnevezését Hajts Bélának, a MKE Iglói Osztálya elnökének köszönhetjük, aki az Igló környéki hegyeket illetően meghonosította a „Paradicsom” nevet, mint “Felső-Magyarország Paradicsoma”. Mai szlovák elnevezése (Slovenský raj) először 1921-ben, Gustav Nedobrý iglói (Spišská Nová Ves) tanár cikkében jelent meg ebben a formában.

Megérkezés után első túránk a Szlovák paradicsom legromantikusabb szorosába, a Sucha Belá szorosba vezetett.

Valahol olvastam: „Az milyen? – kérdezhetné valaki.
Szorozd fel a Rám-szakadékot tízzel, akkor közel jársz a valósághoz.”

És ez valóban így van!

<!%%%%%>

A magyarok által kihagyhatatlan szurdok-túra, egy átlagos – nem tériszonyos – felnőttnek vagy 8-10 éves gyereknek nem jelent problémát. Bejárata szállásunktól alig karnyújtásnyira, Káposztafalva közelében, az Erdőalja (Podlesok) nevű turistaközpontban kezdődik, 550 méter tengerszint feletti magasságban. A szurdok neve (Suchá Belá) magyarul azt jelenti, Száraz-Béla-patak. Maga a szurdokvölgy egyébként egyáltalán nem száraz – ezt volt szerencsénk megtapasztalni, hiszen az előző néhány napban leesett nagy mennyiségű csapadék igencsak megnövelte a patak vízhozamát. Mivel a vérbeli turista nem gumicsizmában kel útra, már a szurdok elején a patakmeder fehér mészkövein kőről-kőre kellett ugrálni – és ez nem mindenkinek, és nem mindig sikerült – a szurdok felső kijáratánál jó szolgálatot tett a tartalék zokni.

A néhány méter széles szurdokban – ha ide bementél, visszafordulni sem lehet – a patak szebbnél-szebb vízeséseket alkot, melyek mellett vaslétrákon, fa- és fémpallókon, doronglétrákon, láncokba kapaszkodva jutunk egyre feljebb és feljebb. A Suchá Belá-szurdok több apró zúgó mellett öt nagyobb vízesést rejt, amelyeket a túra során testközelből is láthatunk, megtapasztalhatjuk vad és szépséges természetét.
A szurdok egyik leglátványosabb része a majdnem 13 méter magas Ablakos-vízesés, elnevezése a vízesés tetején található sziklaablakra utal, ahol az egyetlen lehetséges áthaladás magán a sziklaablakon – természetes lyukon – vezet keresztül, és a szoros egyik leginkább lenyűgöző természeti képződményén haladhatunk át.

Apróbb – neve sincs – és nagyobb vízesések, és létrák után a szurdok felső vége felé még egyszer összeszűkül, és létrehozza a majdnem 9 méter magas Lépcsős-vízesést. Ezt magunk mögött hagyva a völgy keresztmetszete kitágul, végül elhaladunk egy kis faházzal foglalt forrás mellett, majd megérkezünk napi túránk legmagasabb pontjára, ahol a turistaút utolsó szakasza meredeken emelkedik egészen a „Glatz-útig”, ahol a szurdok végül 960 méter magasságban véget ér. A kb. 3,8 km hosszúságú és 410 méter szintkülönbséget magunk mögött hagyni – ez természetesen nagyban függ a résztvevők fizikai állapotától – nekünk 5 óra alatt sikerült.

A Suchá Belá az a szurdok, amelyet legalább egyszer mindenkinek látnia kell. Mint minden szurdokban, az év bármely szakában találunk itt valami látnivalót. Egy szép nyári napon akár több mint 1000 ember is elindulhat a Suchá Belá szurdokba, ezáltal forgalmi dugók, a létrák alatt pedig hosszas sorban állás alakulhat ki. A felső kijáratnál balra mintegy kétszáz méter után kellemes pihenőhelyet találunk. Rövid pihenő és némi kalória bevitel után a sárga (Glacka cesta, 2 km) és piros jelzésen (3 km) egyenesen a kiindulási pontra jutunk vissza. Az előzetes elképzeléseinket, terveinket felülírva – időhiány miatt – most a Kláštoriskot – Menedékkő – kihagyjuk, majd legközelebb útba ejtjük, megnézzük.

A második napon – az előző naphoz képest – egy kissé felkészültebben és talán szervezettebben indulunk el a másik emblematikus túrára, a Hernád-áttöréshez (Prielom Hornadu), ami tulajdonképpen ugyanaz, mint a Suchá Belá, csak vízszintesen. Itt nem függőleges vízesések mellett mászunk a meredek létrákon, hanem a Hernád folyó mellett-fölött – helyenként 10-15 méter magasságban – sokszor a folyó által vájt sziklaszurdok falán, a nevezetes szlovák vastrepniken haladunk hol fel, hol le, hol szintben libikókázva.
Érdekessége az áttörésnek, hogy először 1906-ban ment végig a befagyott folyón két fiatal Káposztafalvától Szepessümegig (Smizany) majd útjukat még abban az évben, júliusban kezdetleges tutajon is megismételték.

A Hernád itt egy olyan kanyonszerű völgyet alkot, ahol a part a hegygerincekről 300 m-es szintkülönbséggel zuhan alá. A turistamúltnak köszönhetően a Hernád-áttörésnek kiemelkedő helye van a Szlovák Paradicsom természeti értékei között. A Hernád-áttörés nem volt egész hosszában járható, csupán 1960-ban kezdték meg kiépítését és csak 1974-ben fejeződött be. Ezen az útvonalon 7 fémhíd (merev- és kötélhíd), megközelítőleg 320 m lánc, 140 mászóvas és körülbelül 70 fapad van beépítve. A merevépítésű és függőhidak, mászóvasak, létrák és láncok segítenek megtenni ezt a közel négyórás utat az áttörés szikláinak és vizeinek veszélyes fogságában. Ráadásul itt a forgalom kétirányú, ügyelnünk kell a szemben jövőkre is, pedig olykor csak tenyérnyi helyen kerülhetjük ki egymást. Előzetes tervünk az, hogy Csingó (Cingov) településtől járjuk végig az áttörést – mintegy 15 km hosszúságban – Káposztafalva (Hrabušice) település határáig, majd ott visszafordulva a Hernád bal partján emelkedő hegyvonulaton át közelítjük meg a Tamásfalvi kilátót (Tomášovský výhľad) és térünk vissza a kiindulási pontunkra, Csigó településre.

Ember tervez, Isten végez – mondhatnánk, ez is csak részben sikerült – nevezetesen csak a Hernád völgyét jártuk végig. Az áttörés teljes hosszán a turistaút a folyó mellett fut, de ha ez egyes szűkületekben nem lehetséges, akkor a falon megy tovább. Természetesen nem kell sziklát mászni sehol, mivel mindenütt létrák, sziklatálcák – vastrepnik – és doronglétra-hidak segítik a továbbhaladást. Sok résztvevő rémálma a sziklatálca elnevezésű alkotmány, ami leginkább olyasmi, mint egy átlátszó fém lábtörlőrács, amit belefúrtak a sziklafalba, és a kezed ügyébe még egy láncot is tesznek, aztán mehetsz…
És akkor még nem is tériszonyos, ha csak 4-5 m magasan halad, de néhol ezek a tálcák 15-20 m magasan vezetnek, ráadásul egy-két helyen csak behomorítva lehet átkelni, mert a negatív dőlésű sziklafal kijjebb lóg, mint alul a tálca. Alattunk pedig a Hernád zubog – és jól felduzzadva az előző napok esőzéseitől…
De minden jó, ha a vége jó, a Hernád-áttörést a nyugati végén elhagyva egészségesen elfáradva, az élményekkel hosszú időre feltöltődve jutunk szállásunkra.

És eljött az utolsó túrázós nap a Paradicsomban – a Piecky-kanyon (Stredne Piecky)
A völgy elnevezése (piec magyarul üstöt, kemencét jelent) a sziklavályúk kemencéhez hasonló alakjából származik, melyeket az évmilliók során az aláhulló vízesések vize alakított üst formájúra – de olvastam már „Kályha-szurdok” néven is. Kiindulási pont: Fűrésztelep apró kis település (Hrabusice-Pila).
Talán valamivel könnyebb túrának ígérkezik, mint a Sucha Belá, tehát mindenki által teljesíthető, azonban nagyon fontos itt is a jó mozgáskoordináció és szédülésmentesség. A Piecky-völgy sokáig rejtve maradt a nyilvánosság előtt, első megmászóinak 1911-ben sikerült végigjárniuk, legkésőbb a Szlovák Paradicsom szurdokvölgyeinek sorában.

A víz eróziós munkája egyre inkább növeli, tágítja a völgy szikláinak repedéseit, nyílásokat, mélyedéseket hozva létre. Ennek köszönhetőek azok a látszólag elvált, kinyúló sziklák, amilyenekkel a szurdokokban sok helyen találkozhatunk. Ezek a hatalmas sziklák olyan benyomást keltenek, mintha bármelyik pillanatban ránk akarnának dőlni, szakadni. A túrázók, különösen a gyerekek szívesen megtámasztják ezeket a sziklákat egy-egy darab fával, ami látszólag egyensúlyban tartja azokat… A Szlovák Paradicsom szurdokvölgyeiben túrázva gyakran láthatunk ilyen, karókkal alátámasztott sziklákat, melyek mára a szurdokok elválaszthatatlan részeivé váltak.

A település fizetős parkolójából indulunk a sárga jelzésen, melyet felfelé végig követünk. A kezdetben kavicsos és bővizű patakmederben haladunk – kőről-kőre ugrálva, vagy a meredek partoldalon egyensúlyozva, míg el nem érjük első vízesésünket. A 13 méter magas, vízködöt permetező Nagy-vízesésnél (Veľký vodopád) vagyunk, amely a közel 20 méteres függőleges szikláról hullik alá, megszakítva a víz folyamatos folyását. Éppen azon a helyen állunk, amelynek legyőzése az első feltárók legnagyobb kihívása volt ebben a völgyben. Itt a völgy két ágra nyílik szét: balra ágazik el az Elülső-Piecky (Predné Piecky), jobbra pedig a Hátsó-Piecky (Zadné Piecky). Mindkettő vízesésekben gazdag, de ezek az ágak a nyilvánosság számára a természetes környezet megóvása miatt megközelíthetetlenek.

A magas vízesés mellett ágaskodó hosszú és hatalmas létra alatt egy kissé megtorpanunk és megpróbálunk megbarátkozni az első látásra igen magasnak tűnő vaslétrával. Nekibátorodva és felkapaszkodva összeszűkült, gyönyörű vízmosás mederben vezetnek tovább bennünket a láthatóan jól karbantartott doronglétrák, melyen ügyesen és minden lépést erősen megfontolva kell lépkednünk. Innen kisebb nagyobb vízesések, beszűkülő, majd kiszélesedő járatok vezetnek végig a patak medrében. Néhány „S” kanyarral szerpentinezve, a hírtelen előttünk feltáruló meredekséget leküzdve érünk ki a kőszórásos útra, majd balra térve 15 perces séta után feltűnik a két nappal ezelőtti pihenőhelyünk.

Ebéd és némi pihenő után célba vesszük a két nappal ezelőtt idő hiányában kihagyott Klástoriškot. Régi magyar szóhasználatban hívták a fennsíkot Vörös Kolostornak, Menedékhelynek, Menedék-kőnek, Vörös-kőnek is. A magaslat mindenképpen az egykori kolostorról kapta a nevét, melynek története 1241-re nyúlik vissza. A muhi csata után a Hernád alsó folyása mentén a Szepességig előrenyomuló tatárok szervezett ellenállásra sehol nem találtak, mert ide menekült fel a hegy lábától, a síkságról a lakosság. Tény, hogy a fosztogató, rabló, gyilkos lovassereg nem merészkedett be a mély, járhatatlan völgyekkel, szakadékokkal szabdalt hegységbe. 1305-1307-ben, menekülésük emlékére építették ide a hallgatag karthauzi barátok kolostorukat, mely 1443 után a husziták kezére került. A karthauzi barátok 1543-ban hagyták el végleg a kolostort, amelyet a Szepesség vezetőinek kérésére – hogy ne fészkelhessék be oda magukat rablók – a császári csapatok felgyújtottak és leromboltak. A magyar történelmi szempontból is jelentős ásatások feltárták a hatalmas kiterjedésű kolostor falait, a benne épített gótikus kápolna, majd templom maradványait, a kályhákkal fűtött cellák jó részét, bennük érintetlenül megmaradt eredeti falrészekkel, elszenesedett eredeti padlóval, kerámia töredékekkel és edénycserepekkel.

Megszívlelendő tanulságként azért megjegyezhetjük: amennyiben nagyobb társasággal szervezünk túrát, nehéz és emberpróbáló természeti képződményeket kívánunk „legyőzni”, akkor tudomásul kell venni, hogy az egymást már jól ismerő, sok mindenben összetartó csoportnak mindenki fizikai állólépességéhez igazított, nehéz túrát szervezni nem hálás, de nehéz feladat – természetesen nem vagyunk fizikailag egyformán felkészültek, és mindig a „leggyengébb láncszemhez” kell alkalmazkodni. De megélni a természet közelségét, élvezni barátságos, szépséges tüneményét – nem mindenkinek adatik meg, csak annak, aki veszi a bátorságot, és legyőzi saját korlátait, határait.

Szentendre, 2015. 05. 28. – ckl –