A Budapesti Osztály jogutódjának tekintett Magyar Turista Egyesület szervezeti felépítéséhez az akkor már jól működő, hasonló külföldi egyesületek szolgáltak mintául, az eszmeiség rokonvoltát a havasi gyopár jelvényként való átvételével is hangsúlyozták. A gyakorlati működést a teljesen önálló osztályok végezték, egyik-másikán belül a szorosabb, baráti viszonyban lévő tagok kisebb csoportokat vagy társaságokat hoztak létre, ezek aktivitása olykor kiemelkedőnek bizonyult. Maga a központ, lényegében egy kis létszámú választmány, volt hivatva az egyesület tagságának közös érdekeit képviselni, az egyes osztályok közötti kapcsolatot megteremteni, működésüket megfelelő tanácsokkal segíteni, a lehetőségekhez mérten anyagilag támogatni.
Tagsága csak az autonóm osztályoknak volt, amelyek az általuk megállapított tagdíj egy részét a központnak engedték át. Ebből fedezték a hivatalos helyiség bérletét, a minden tagnak járó Turisták Lapja kiadási költségeit, gyarapították az egyesületi könyvtár állományát, térképeket, utikalauzokat adtak ki. A választmány tagjai, csakúgy, mint a lap munkatársai, természetesen honorárium nélkül tették dolgukat. Az osztályok szabadon rendelkeztek az általuk előteremtett anyagiak felett. Az egyesület egészét érintő ügyekben, az elfogadott alapszabály értelmében, a közgyűlés döntött, amelyen az egyes osztályok létszámarányosan rendelkeztek szavazati joggal.
Az új egyesület szervezetéből adódóan az első teendő az osztályok létrehozása volt. A választmány által kidolgozott és a megalakuláskor elfogadott alapszabály szerint sorra alakultak az osztályok. Elsőként a Budapesti, majd a Gyöngyösi Mátra, a Szittnya, a Vasvármegyei – lényegében mind a négy a Magyarországi Kárpát Egyesületből kiválva. A Tanítói, a Vágvölgyi, a Tátra, a Kőszegi, a Fiumei, az Egyetemi, a Turócvármegyei osztályok újonnan alakultak. Néhány hónap alatt tehát 11 osztály, 2700 tag – valóban szép indulásnak mondhatjuk. Egyes osztályoknál pezsgő turistaélet folyt, némelyeknél viszont a kezdeti lelkesedés alábbhagyott. Sok-sok küzdelem árán, olykor az erősebb osztályok segítségére is támaszkodva ugyan, de a mindenkori választmány tette a dolgát.
Egyre szélesebb, immáron „hivatalos” körökben is tudomásul vették a turistaság létjogosultságát, fontosságát, emelkedett támogatottsága. Mind több, korábban tilos terület nyílt meg az igazolvánnyal rendelkező turisták előtt, mind több feltárt és jelzett utat követhettek, találhattak ezek mentén pihenőket, foglalt forrásokat, később aztán menedékházakat. Utazási kedvezmények, bánya- és erdőtiszti szállószobák használatának lehetősége, a Tátra állami tulajdonba vonására tett eredményes javaslat, utikalauzok, turistatérképek, évkönyvek kiadása sokszorosan igazolja eredményes munkájukat.
Az igazán tevőleges gyakorlati munka azonban az osztályokban folyt, közülük is általában a nagyobb létszámú, anyagilag erősebb, s ugyanakkor megfelelő vezetéssel bíróknál. Elsőként a Budapesti Osztályt kell említenünk, hiszen ez képezte az egyesület gerincét és szerepe a későbbiekben is minden téren a legmeghatározóbb volt. Alapítói kezdettől fogva tudták, hogy ha a főváros környékén turistaforgalmat akarnak teremteni, kell egy olyan telep, mely e forgalom központja lesz. Erre a célra az akkor még ismeretlen, a Dunakanyarra páratlan kilátást nyújtó Dobogókőt találták a legmegfelelőbbnek.
Az akkoriban megindult gőzüzemű helyiérdekű vasút Pomázig gyorsan elvitte a kirándulókat, ám onnan – kiépített út híján – a Pilist megjárni nem kis fáradtság volt. Egy, a hegy közepén szállást, ételt s pihenést nyújtó ház a további túrák kiinduló pontjának is megfelel. Az anyagiak előteremtése már 1889-ben megkezdődött, de az építkezésre vonatkozó döntést csak 1897. február 9-én hozta meg a közgyűlés. A menedékház tervét Pfinn József tagtárs készítette el, a munkálatokat az esztergomi Egenhoffer-cég végezte. A dobogókői telket Prokop Géza ajándékozta az egyesületnek, s nem kis része volt benne, hogy Szentkereszt közalapítványi erdészete az építéshez szükséges faanyagot ingyen adományozta. A boronafalú házat még az esztendő végén átvehette az egyesület, a belső berendezés elkészülte után, a következő év június 5-én pedig átadták a közforgalomnak. Majd’ félezres tömeg előtt az építőktől Téry vette át a kulcsot, ki a házat az egyesület nagyra becsült elnökéről nevezte el. A nobilis vendégeknek Prokopné Ő Nagysága tálaltatott ebédet, de a többiek sem „az éhkoppot nyelék.”
A fűtött, télen is lakható, barátságos menház gondnoka meleg étellel, friss tejjel szolgált a vendégeknek. A turistaforgalom szinte nem várt méreteket öltött, egy-egy hétvégén szűknek bizonyult a ház. Hamarosan felvetődött a bővítés gondolata. Közben kedvező lehetőség kínálkozott a szomszédos telek megvásárlására, így már egy új, nagyobb ház építéséről határozhattak. 1905 áprilisában kötöttek szerződést Gabrinyi Sámuel piliscsabai építőmesterrel, s szeptember 24-én már megtarthatták az ünnepélyes zárkőletételt, amelynek üregébe a következő írást helyezték: „Álljon e kis ház soká! Daczoljon viharral, förgeteggel, szolgálja sikerrel a czélt, melyért alkottatott, legyen iránymutató delejtűje, vonzó mágnese a szép hegynek, melyben lábai gyökereznek, legyen e vidék áldása, a turisták gyönyörűsége, az öröm és béke hajléka!”
A teljes berendezést követően a közforgalom előtt a következő év június 3-án nyílt meg. Öt hálószobája 42 vendéget fogadhatott, őket és a betérőket étel-ital várta. Néhány esztendő múltán 1200 háló- és háromannyi étkező vendéget számoltak. Különösen hétvégi napokon egyre nehezebben birkózott a ház a zsúfoltsággal, megint kicsinek bizonyult a tér. Az áldatlan helyzeten csak az épület bővítésével lehetett segíteni. A ház keleti oldalára 80 négyzetméteres üvegezett verandát terveztek, amit 1912-ben, alig néhány hónap leforgása alatt, ismét Gabrinyi épített meg. Egyidejűleg felújították, és megint megnyitották a régi, kisebbik házat is, a padlásterekben matraclágert alakítottak ki. Így szükség esetén már akár kétszázan is megalhattak, az asztalok mellé 120 vendég ülhetett. Nem maradt el a környék folyamatos rendezése sem, a területet körbe kerítették, parkosították.
Az MTE már megalakulásától kezdve kifejezésre juttatta, hogy működését az egész ország területére óhajtja kiterjeszteni. Hazánk egyik, a legtöbb turista által látogatott vidéke az akkor még jórészt feltáratlan Magas-Tátra volt. Már a Budapesti Osztály keretei közt, 1890-ben felvetődött egy, a hegység megfelelő pontján építendő menedékház ideája, amihez a szükséges pénzforrás összegyűjtését is megkezdték. Végül, nem kevés akadályon túljutva, csak 1898. július 5-én bízhatták meg az ismert szepesszombati vállalkozót, Majunke Gedeont, hogy Pfinn József terve alapján építse fel az Öt-tó katlanában a házat. A kivitelezés körülményei jócskán nehezebbek voltak egy átlagos építkezésnél. Az összes anyagot: cementet, tartógerendákat, vasból lévő ablak- ajtókereteket, tetőlemezeket, meg a teljes berendezést a nemlévő utakon csak emberi és állati erővel tudták felvinni.
A nehézségek ellenére már a következő év augusztus 21. napján a Téry Ödönről elnevezett menedékházat ünnepélyesen felavatták. (A 2021 méter magasan épült ház ma is e nevet viseli.) A konyha és a tágas ebédlő mellett négy szobájában 12 ágy kapott helyet. Legnagyobb gondot a fűtőanyag beszerzése jelentette, mert a környéken már csak a törpefenyő díszlik, az pedig már akkor védelem alatt állt. Így a szükséges tüzelőanyagot háton kellett felvinni. Étel-ital egyébként napjainkban is így kerül fel, állandó jövedelmet jelentvén az erre vállalkozó ifjaknak.
Miközben a legtöbb osztályban eredményes munka folyt, némelyikükben óhatatlanul csökkent a kezdeti lendület, lanyhult az érdeklődés, itt-ott felszínre kerültek személyi ellentétek is. Habár a választmány igyekezett ezek ellen minden lehető módon tenni, a szellemi és anyagi támogatás ellenére bekövetkezett egyfajta nem kívánatos tespedés. Elmaradoztak a központi járulékok, így csorbát szenvedett a Turisták Lapja megjelenése. Maga Téry is kedvét vesztette (igaz, ebben hivatali körülményeinek változása és kezdődő betegsége is közrejátszottak), és lemondott tisztségeiről. Egyre többen hangoztatták, hogy a legnagyobb turistaélet amúgy is a Budapesti Osztályban van – legyen tehát ez a központ.
Az egyesület szükséges átalakítása végül az 1910. december 16-án tartott rendkívüli közgyűlésen történt meg, amely az új alapszabály tervezettel együtt az új szervezeti felépítést is egyhangúlag elfogadta. Rendezték az egyesület személyi és vagyoni viszonyait is, az új anyaegyesület átvette a Budapesti Osztály összes tagját eredeti tagminőségében, valamint az osztály és a volt központ vagyonát és terheit. Az így megszűnt osztály elnöke, Thirring Gusztáv töltötte be az új egyesületnél is e tisztséget, Téry Ödön az egyesület örökös díszelnöke lett. Az új szervezet megadta a fellendülés lehetőségét, a döntés helyes voltát az elkövetkező évek eredményei igazolták.
Sikerült rendezni és megszilárdítani az egyesület anyagi viszonyait, ismét folyamatossá vált a Turisták Lapjának megjelenése. A dobogókői építkezés mellett a Téry-házon is komoly javításokat végeztek: az ismételt feltörések megakadályozása érdekében megerősítették ajtaját, kettős ablakokat építettek be, és azokat fatáblával védték, korszerűsítették a belső berendezést is. A tátrai mentőügy szervezését az 1910. év karácsonyi, nagy sajtóvitát is kiváltó szerencsétlenség hatására kezdeményezte a választmány. Gally János százezer db levélzáró bélyeg adományozásával járult hozzá az anyagi alapokhoz. Végül 1913-ban, a BETE, az MKE és az MTE összefogásával alakult meg a Tátrai Önkéntes Mentő Bizottság, a Tömb. A Tátrát kiválóan ismerő tagjai: hegyi vezetők, önkéntesek, orvosok számos hegymászó életét mentették meg.
Még egy eszme foglalkoztatta ezidőtájt a választmányt. Egyre-másra keletkeztek az egyesületen kívüli turista célú társaságok, amelyek szellemi irányítására sokan szükségesnek vélték egy összefogó szerv létesítését, a turisták érdekeinek kellő eréllyel történő egységes képviseletét. Maga Thirring is pártolta a gondolatot. A választmány 1912. november 5-én hozott döntése értelmében hivatalosan is megkereste a nagyobb egyesületeket a szövetség létrehozása érdekében. A következő évben meg is kezdődött az előkészítés, ennek során több eltérő, a szervezeti felépítésre, a működésre, az alapszabályra vonatkozó elképzelés született. Nem kis nehézséget és diplomáciai érzéket kívánt elfogadható összehangolásuk, vagy a kisegyesületek hangadói által harcosan képviselt parciális érdekek visszaszorítása.
Végül 1913. november 30-án a Magyar Turista Szövetség megalakult. 14 egyesület, 24 vidéki turista osztály és 7, más irányú egyesület turista szakosztályának belépte csaknem 12000 tagot jelentett. A tagegyesületek szövetségi képviselete, az MTE javaslatának megfelelően, létszámarányosan történt. Az új szervezet elnöke gróf Teleki Sándor, az MKE elnöke, ügyvezető elnöke Thirring Gusztáv lett. Noha az érdemi munkából az egyesület számos tagja vette ki részét, a két szervezet kapcsolata nem volt felhőtlen. Sokan hangoztatták, nem minden alap nélkül, hogy a szövetségnek nagyobb szüksége van az egyesületre, mint fordítva.
Az első világháború megviselte az egyesületet is. Számos kiváló tagja szenvedett hősi halált vagy sebesült meg, az új határ sokakat külföldre szorított. Pótolhatatlan veszteséget jelentett minden magyar turista nesztorának, Téry Ödönnek 1917-ben bekövetkezett halála. Szerencsére a turistaság eszméje addigra már olyan mély gyökereket eresztett, hogy néhány esztendő múltán képes volt újjá éledni. Az általános figyelem, a Kárpátok elvesztése után, megmaradt középhegységeink felé fordult.
Dobogókő forgalma ismét emelkedni kezdett, ami újabb bővítést követelt: a kőház másik oldalán is elkészült az új veranda. 1932-ben aztán már nem a bővítés, hanem a ház korszerűsítése lett a sürgető feladat: vízvezeték, zuhanyzók, WC kialakítása, amikhez már villanyárom is kellett. A kilátó alatti Déry-forrás bőven bugyogó forrásvizét a saját aggregátorral működtetett szivattyú nyomta fel a házba. Ekkor helyezték el az épület tetején azt a csúcslámpát, mely számtalan éjszakai turistának adott megnyugtató útbaigazítást.
Az egyesület választmánya 1926-ban határozta el, hogy az esztergomi főkáptalan tulajdonát képező, a Csévi- szirtek alatti Klastrompusztán épült vadászlakot kibérli és menedékházzá alakítja. A bérleti szerződés gyorsan aláíratott, s a Nemzeti Bank és a Dreher Sörgyár adománya folytán az anyagiak is rendelkezésre álltak. Az egyesület osztályainak köszönhetően a legszükségesebb felszereléseket is megvásárolhatták, s így már decemberben várhatta a ház első vendégeit. Az ünnepélyes átadás napja 1927. június 12. volt. A szükséges átalakításokat követően, a tagok önzetlen hozzájárulásával berendezett ház négy szobájában 24 ágy, padlásán további 30 szükségférőhely volt. Állandó menedékházi őrnek Juhász Mátyás és felesége szerződtettek, akik az őrlakásban kaptak helyet. Az útjelző bizottság kialakította a házhoz vezető turistautakat, a főkáptalan az igazolvánnyal rendelkező turisták számára felszabadította az addigi tilos területet. A magyar Pálos-rend szülőföldjén, harmonikus környezetben álló menedékház nagy népszerűségnek örvendett. 1990 után néhány esztendeig egyesületünk ismét bérbe vehette, aztán egy gyors és zavaros privatizációt követően bezárták.
A Magyar Turista Egyesület választmánya már Téry halála után elhatározta egy hozzá méltó emlékmű felállítását: „Hirdesse ott egy hatalmas kőszikla díszelnökünknek a turista-ügy körül szerzett hervadhatatlan érdemeit. Legyen ez az emlék a turisták áldozati helye.” A háborús évek és az azt követő nehéz időszak miatt az emlékmű csak 1926. június 13-ára készülhetett el. Az eseményre tömegesen érkeztek a turisták, a hazai sport- és turistaélet egésze képviselte magát. A tábori misét Szabó Pius püspöki helynök celebrálta, a méltatások sorát az egyesület elnöke, dr. Cholnoky Jenő kezdte. A család nevében Déry József, az egyesület alelnöke, Téry veje köszönte meg az ünneplést, s egyben háláját fejezte ki az alkotónak, Krisztián Sándor egyesületi tagtársának. A bronz reliefet a kilátó előtti kis téren emelt, egyszerű trachytkő-gúlában helyezték el. Az emlékmű ma is áll, szerencsésen átvészelve a nehéz időket is, és őrzi egy játszi kedvű ’45-ös felszabadító katona lőgyakorlatának golyónyomát.
Díszes ünnepségre készültek Dobogókőn 1931. május 10-én. Ekkorra tervezték a hősök emlékművének leleplezését. Az aranyat érő májusi eső már napok óta zuhogott, egyre többen kételkedtek benne, hogy a várt díszvendég: József főherceg megérkezik. Ám a kiküldött cserkész-őrszemek kürtjele megcáfolta a tamáskodókat: a magas vendég Pilisszentkeresztről lóháton tette meg az utat. Az ökonomikus szertartás után a tábornagyi egyenruhát viselő főherceg leplezte le az emlékművet, s helyezte el az első babérkoszorút. A szintén Krisztián Sándor tervei szerint készült emlékművet Mátrai Ferenc, Pilisszentkereszt plébánosa áldotta meg.
1938-ban került sor a hazai turistaság azóta is legnagyobb megmozdulására: a Szent István vándorlásra. A Magyar Turista Szövetség által kezdeményezett esemény a később országos kék jelzésnek elnevezett útvonal legelső, ezreket megmozgató végigjárása volt. Az Írott-kőről a nyugati szakaszra március 20-án indította el ünnepélyesen a túrázókat dr. Zsitvay Tibor, a keleti szakaszra pedig ugyanő a Tolvaj-hegyről (Nagy-Milic) március 25-én. (Zsitvay az MTSz védnök-elnöke volt, számos, korábban elzárt útszakasz neki köszönhetően nyílt meg a turisták számára.) A két irányból érkező túrázók június 6-án, ünnepi körülmények között találkoztak Dobogókőn, az itteni ünnepséget természetesen az egyesület rendezte.
1938 a Magyar Turista Egyesület számára is jelentős esztendő volt: ekkor ünnepelte alakulásának félszázados jubileumát. A jeles évfordulót nem csak a központ, hanem az osztályok is számos rendezvénnyel, ünnepi túrákkal tették emlékezetessé. Az ünnepi díszközgyűlésnek május 8-án az új városháza zsúfolásig megtelt nagyterme adott helyet. Cholnoky Jenő nagy hatású elnöki megnyitója után Peitler Gyula főtitkár köszöntötte a megjelenteket, majd szólt az elmúlt félszázad történéseiről. A közélet számos megjelent notabilitása köszöntötte az egyesület, majd felolvasták az üdvözlő táviratok sokaságát. Este a Hungária-szálló fehértermében rendezett díszvacsorán, kezében a Téry-serleggel, Cholnoky Jenő mondta el ünnepi beszédét. Mintegy lezárandó az esztendőt, a Turisták Lapja decemberi száma 430 oldalon adott számot az egyesület történetéről és jelenéről. „Az ember és a hegy” címmel önállóan is megjelent kötet időközben forrásértékűvé nemesedett.
Az 1939-es esztendőt követő időszakot sokan tartották sorsfordító éveknek. A Felvidék, Kárpátalja és Erdély egy része ismét az ország része lett. Igazi turista területek voltak itt, ahol az egykori osztályok újjáéledése, a turistaság fellendítése nem kis részben az egyesület munkájának volt köszönhető.
Ezt a nagy lendületet azonban megtörte a háború. A tagok közül sokat hívtak be katonai szolgálatra, a kialakult politikai helyzet pedig az itthon maradottakat is megosztotta. 
A gyakorta változó, de általában csonkán létező elnökség még 1945 decemberére összehívta a közgyűlést, de ez már a vég kezdete volt. A következő esztendőben Halasy Jenő, mint ügyvivő alelnök, kényszerűen tudomásul vette az egyesület feloszlatását.
Vuray György