A 12 kilométeres tiszafás túrán betekintést kaphatunk a tiszafáról, mint fafajról, továbbá néhány lágyszárú növénnyel is megismerkedhetünk.

A túra során rövid felfedezőutat teszünk a Séd völgye felett domborodó dolomitkúpon Bánd határában, hazánk egyedülálló erdejében, a legnagyobb őshonos tiszafásban, melyet több mint fél évszázada védetté nyilvánítottak. Elvarázsolt meseerdő, dél-bakonyi panoráma, a Séd patak legelőkkel övezett bájos völgye kísér utunkon.

Jártatok már tiszafa-erdőben? Ha nem, akkor itt az ideje! Ne hagyjátok ki, csodálatos!

Tavasz elején egy örökzöld, őshonos erdő a Bakony kellős közepén? Ha nem hallottál még a szentgáli tiszafásról, akkor nem vagy egyedül.

A Szentgáli tiszafás tulajdonképpen egy hegy. És nem is Szentgálnál van, bár onnan is megközelíthető – viszont, ha Bándról indulunk, akkor rövidebb túrával érhető el. A Szentgáli tiszafás egy nagyon különleges hely. Különleges hangulat uralkodik a sokezer, különböző korú tiszafa között. Bár nem kizárólag tiszafák vannak itt, az erdő vegyes, tiszafás-bükkös. És tele van virágokkal – odvas keltike, kankalin, ibolya, medvehagyma és még helyenként hóvirágot is látni. Különleges tanösvény mutatja be a tiszafát, az élőhelyét és a hegyet, egy kis időt eltölthetünk a természetben jó levegőn.

A tiszafa rendkívül szívós, hűvös, párás klímát igénylő növény Magyarország egyik jégkorszaki maradványfaja. Mára kizárólag a nedves, hűvös klímával rendelkező, sziklás, északi oldalakban maradt fenn: a Bükk hegység északi völgyeiben és a Séd patak völgye felett ismertek őshonos hazai előfordulásai.

A közönséges tiszafa rendkívül lassan növekszik, de matuzsálemi kort is megérhet. Több száz éves példányait ismerjük a tiszafának, ami ideális esetben méteres törzsátmérőt is elérhet, de magassága ritkán éri el a fő erdőalkotó fafajok magasságát. Ennek következtében általában a cserjeszintet uralja, ahogy itt, Szentgál és Bánd határában is az öreg bükkök alatti második (alsó) lombkoronaszintet, illetve részben a cserjeszintet képviseli. Ennek a “másodlagos szerepnek” tudható be lassú növekedése is, mellyel rendkívül szívós, tömött rostszerkezetű faanyagot fejlesztenek. Megbecsült alapanyaga volt a bútorgyártásnak, sőt a legjobb íjakat is tiszafából készítették.

Királyi vadászterület volt a középkorban a Déli-Bakony lankás tölgyesekkel fedett tömbje. Szentgál címerében mind a tiszafa, mind a szerszámíj szerepel, hiszen az íjászat és íjkészítés meghatározó mestersége volt a falunak. Talán ezért is maradt fenn a védett tiszafás a falu határában, amire a XX. század elején még tiszafaőr vigyázott; később kerítéssel körbevett természetvédelmi terület lett, az elsők között hazánkban.

Mint a legtöbb hazai túra, ez sem igényel semmilyen előképzettséget, így kezdők is bátran fogyaszthatják.

A Veszprémtől autóval kb. 20 percre fekvő Szentgál mellett található az egyik utolsó őshonos, egybefüggő tiszafás erdő – de tömegközlekedéssel sem elérhetetlen, csak némi szervezőképességet igényel. Kis hazánkban inkább északi fekvésű, hűvös, csapadékos hegyoldalakon található közönséges tiszafa egykoron jóval elterjedtebb volt, ám ma már a Bükk és a Bakony egyes részein álló magányos fákon kívül ez az egyetlen olyan terület, ahol eredeti mivoltukban láthatjuk ezeket a szépséges fákat. A tiszafák nagyon lassan nőnek, viszont akár 1000-2000 évig is élhetnek ideális körülmények között, így Szentgálon is lehet találkozni láthatóan több száz éves matuzsálemekkel. A könnyed körtúrára az év bármelyik időszakában érdemes elindulni, hiszen a Miklós Pál-hegyen pazar kilátó, tavasszal pedig akár medvehagyma-tenger is várja a felfedezőket amellett, hogy az erdő hangulata tényleg magával ragadó.

Gyalogosan közösségi közlekedéssel érkezők a településen kívül megálló VOLÁN-járatról, a főúton kialakított megállóban szállunk le és az aluljárón áthaladva szembe találjuk magukat a Miklós Pál-hegy sötét tömbjével. Beérve a település főutjára, jobbra térve hamarosan találkozunk, a Herend felöl érkező (P+) jelzéssel. A jelzéseket követjük a Séd patakig, majd innen egy, a maga nemében páratlan, míves kialakítású boltíves kőhídon átkelve, balra kanyarodunk és követjük a jelzést egészen a Miklós Pál-hegy lábánál húzódó kerítésig. Belépve a kapun – ne feledd magad után visszacsukni – a gyalogösvény nekimegy a hegynek, nagyon meredek következik, amely leküzdését kanyargó lépcsősorok könnyítik. Itt kezdődik a (PT) jelzésű tanösvény – és ha nem szeretnénk a hegytetőn lévő kilátóhoz is elmenni, akkor egy körtúrával ez a jelzés vezet végig bennünket – de a kilátót kihagyni nagy tévedés lenne, páratlan kilátást nyújt a környező településekre, hegyekre – Kab-hegy az adótoronnyal, a Kőris-hegy a kilátóval és radarállomással, de tiszta időben a Balaton víztükre is feltűnik – nekünk ma ebben nem volt részünk.

Hogy hány száz lépcsőfokot kell megjárni – ne számoljuk, nem ez a lényeg. Ahogy mind feljebb jutunk, úgy enyhül a meredek, és észre sem vesszük, már szintben haladunk – és időnként érdemes megállni, nem csak szusszanásnyi pihenésre, hanem megszemlélni az adódó, alattunk elterülő panorámát is – és beértünk a tiszafás területre. Egymás után következnek a tanösvény táblái, amiről sok mindent megtudhatunk a hegyről, a földtörténetéről, a tiszafáról, az aljnövényzetről, a tiszafa-legekről, és arról is, hogy miért övezi kerítés a tiszafás hegyoldalt.

Az ismertető szerint a tiszafa rendkívül lassú növekedésű, viszont hosszú életű fafaj. Magassági növekedése életfázisának az első 10 évében 2-5 cm, s azután is csak 10-25 cm/év. És életkora meghaladhatja az ezer esztendőt is. A sziklákkal teleszórt talajon annyira jól érzik magukat, hogy valamennyi korosztályuk fellelhető a területen.

A termés magköpenye piros és édes ízű, de ennek kivételével a fa valamennyi része egy taxin alkaloidát tartalmaz – még a fűrészpora és pollenje is – amely az emberre és a páratlan ujjú patásokra, elsősorban a lovakra nézve halálosan mérgező! Viszont a párosujjú patásokra – őzek, szarvasok – és madarakra egyáltalán nem veszélyes. A taxin kivonatából előállított taxol az utóbbi évtizedekben a daganatos megbetegedések elleni küzdelemben nagy jelentőséggel bír. Ezen tulajdonságával is a világ legértékesebb fái közé tartozik. Az építészetben gerendának, bútornak tömbfaként, furnérként is kiválóan alkalmas.

Továbbra is nagyjából szintben haladva, néhány kisebb-nagyobb kanyarral fűszerezve utunkat, elérjük a (P) jelzést. Amennyiben a kilátó is szerepel úticéljaink között, akkor most egy kis időre hagyjuk el a tanösvény jelzéseit. Nemsokára újabb kerítés és kiskapu következik – kitérünk a szigorúan védett területről és rátérünk a (P háromszög) jelzésre. Természetesen a kerítéssel zárt területen belül is zölddel a medvehagyma, de tilos a szedése – kerítésen kívül is zöld gyepszőnyeg fogad bennünket, a kilátótól lefelé jövet meg is szedjük az engedélyezett mennyiséget. Enyhe emelkedővel, mintegy 600 méter után tűnik fel a kilátó újszerű építménye – Miklós Pál-hegy, 489 m. A cseperésző eső, a hideg és a metsző szél sem tart vissza bennünket, felkaptatunk a kilátóra. A névadó Dr. Majer Antal kilátót 2015-ben építették a Déli-Bakony egyik legszebb panorámáját nyújtó hegyén, teljes magassága 22 m-es faépítmény, legfelső (17,5 m) pihenőszintjéről pazar 360°-os panoráma nyílik a Bakony északi és déli csúcsaira, valamint a Balaton-felvidék felé. A kilátószintről szemügyre vehetjük a közelben kanyargó tanösvényt és Európa második legnagyobb, 213 hektár kiterjedésű tiszafás erdejét is, amit az Országos Természetvédelmi Tanács 1951-ben Majer Antal javaslatára fokozottan védett területté nyilvánított. A kilátóhoz közeli területen körülbelül 12 000 példány található. A környék jellemző fafajai még a bükk, a virágos kőris, a korai juhar és a nagylevelű hárs.

Nem sok időt töltünk a metsző széllel is felturbózott csepergő esős, hideg időjárásban a hegyen, elindulunk lefelé – és megszedjük a magunkkal hozott dobozt medvehagymával – közben nem győzzük a kezeinket dörzsölni, mert a hidegtől szinte begörcsölnek. Elérve a kerítést, betérünk a védett területre, és bevetjük újra magunkat a tiszafás erdőbe, gyönyörködünk a ritkán látható tiszafa formációkban, majd a korábban elhagyott (PT) tanösvény jelzéseit követjük lefelé menet, de nem a meredek lépcsős szakasz irányába, hanem a Cinca patak völgye felé.

A jelzett, partoldalas, kanyargós ösvényen ereszkedünk le a Cinca patakhoz, majd a vízfolyást követve – illetve a feltételezett patak medrét, mert csak a mély vízmosásos kiszáradt völgyet látni – jutunk le a völgybe. A már ismerős kőboltíves hídon átkelve újra keresztezzük a Séd patakot. Szinte hihetetlen, de az elmúlt évszázadokban Séd patak mentén több malom is működött, kihasználva a víz erejét. Ezekben a malmokban nem csak gabonát őröltek, de az egyik metszőként üzemelt, ahol fát fűrészeltek.

És hozzáteszem: én magam még a ’80-as években ezen a kis patakon, herendi beszállással, kajakkal eveztem is, egészen Hajmáskérig – akkor természetesen a bauxitbányászat miatt ide is nyomták a bányából kiemelt karsztvizet, ezzel evezhető, gyorsfolyású, kissé veszélyes sodrású patakot eredményezve.

Ha már Bándon járunk, nem hagyhatjuk ki a település „büszke” várromját sem – az Essegi vár maradványait. Bánd határában egy mészkőszirt lapos tetején áll a középkori várrom. A várról keveset lehet tudni, de szerencsére a ma látható csonka tornyot és falmaradványokat megmentették, amelyek mellől – és a létrán megmászható toronyból is – szép kilátás tárul elénk.

A vár keletkezésének pontos ideje nem ismert, első írásbeli előfordulása 1309-ből ismert, amikor az Igmándok eladták a „Castrum Scegh” néven említett várat a rokon Lőrinte nemzetség egy tagjának. Ettől kezdve az ő, illetve az Essegvári családnevet felvett utódai birtokolták a várat a XVI. század közepéig. Essegvár a család lakóhelyeként és birtokközpontként is szolgált. A hegy lapos tetején épült várat dél és kelet felől jókora szárazárok védte. A bejárat feltehetően a keleti oldalon, az árkon átvezető fahídon lehetett.

1552-ben a törökök elfoglalták Veszprémet, ekkor valószínűleg a vár is elpusztult, és a környékén levő település is lakatlanná vált. Később az újjá települő falu használta fel a rom köveit a házak építőanyagaként.

 

A hegytető a várrommal remek kilátást ad a Bakonyra, a plató falu felőli északi oldalán pedig a kálvária keresztjei láthatóak.

A XV. században az Essegvári család több nagybirtokos familiárisa lett, így a tulajdonosok között szerepel a Rozgonyi, az Újlaki család, sőt a század végén Kinizsi Pál is.

 

Végül is  – az előrejelzések ellenére  –  nem volt kiadós eső, csak végig szemerkélő, ezért az esővédő elkelt – de hol elállt, hogy újra kezdett. Az igazság az, hogy végül is a látvány mellett nem volt zavaró tényező – de jobb lett volna nélküle. Az időjárás lehetett az oka, hogy még turistákkal sem találkoztunk, mindössze a falu szélén egy kutyasétáltatóval, akit túratársunk odafelé menet, szokása szerint, információszerzés miatt megszólított. A férfi ránk nézett, kissé hosszan végigmért bennünket, végül nem kis malíciával, megjegyezte, hogy „maguknak nem ajánlom a meredek szakaszt, mert nem fognak feljutni még négykézláb sem”! Rácáfoltunk!

Leérve a településre újra találkoztunk a kutyasétáltatóval – és némi kétségekkel hallgatva, azért gratulált a teljesítményért, hogy igen is, a lépcsősoron jutottunk fel a hegyre.

Végül a nap ráadásaként a környező települések egyetlen nyitva tartó éttermébe betérve, még arra is maradt időnk, hogy némi kulináris élvezetekkel is tetézzük a napot.