A napsütötte Nógrádban, 2017.08.12.

A napsütötte Nógrádban, 2017.08.12.

(Az útileírás alatt fotógalériával!)

A hivatásos időjósok békáinak kuruttyolása ellenére szép napot ígért a szombat, amikor a Nyugati pályaudvaron nem túl nagy, de annál lelkesebb csapatunk felszállt a szobi zónázóra. Innen busz vitt Bernecebarátiba, útközben az ifjú túrázók még pótolták a rövidebb éjszakát. Ez a még ezer főt sem számláló, Pest megye „tetején” lévő község alig néhány száz méterre fekszik a „hajózható Ipoly” által szabott trianoni határtól. A falut egyébként 1928 óta hívják mostani nevén, mert ekkor egyesült Baráti és Bernece. Előbbi a folyó síkján terül el, még a 19. század közepén is Baráti-puszta névvel illették, de új-telek néven is emlegetik. Az öregfalu, Bernece a Börzsöny egyik kinyílt völgyében fekszik, dombon épült erődtemplom őrködik fölötte. Klasszikus, szalagtelkes faluszerkezetét máig őrzi. Sajnos, a jellegzetes palóc építésű házakból mára kevés maradt meg. Az emlékezetes, 1999 júniusi ár nem csak a Kemence-patak hídját mosta el, de mintegy 100 lakóházban is károkat okozott.

Leszállva az autóbuszról, azonnal látható, hogy a falunak „gazdája” van: tisztaság, gondozott járdák, virágos porták láttatják magukat. A túravezető előzetesen bőséges bernecei látnivalókat ígért, így hát elindulunk a legelső irányába. Szépen tatarozott, régi palóc-házzal szemben van a tájház, ahol Sági Andrea fogad bennünket. A ház formája, berendezése egy módos parasztházat idéz: pitvar, kamra,füstös konyha, tisztaszoba s a melléképület őrzi a hajdani használati tárgyakat. Az emberméretű bábok még az egykori életformát is segítenek felidézni, az udvaron álló fészer takarásában lévő régi mezőgazdasági gépezetek pedig már az újkor hajnalát jelentik. Kedves kalauzunk sok néprajzi érdekességet mesél el a paraszti háztartás eszközeiről, szerepükről, a hajdanvolt életformáról meg a sosemvolt könnyű hétköznapokról. A látnivalók után átkísér bennünket a következő „objektumhoz”: az új iskolának is helyet adó, gondozott parkban álló Huszár-kastélyhoz.

Az inkább kúria méretű kastélyt a királyi tanácsosi rangot nyert Huszár József építtette, késő barokk stílusban, a 18. század végén. Az egyemeletes, téglalap alaprajzú kastélyba boltíves, háromnyílásos tornácon át léphetünk be. A világháború alatt tüzérlaktanya, majd szovjet kórház volt falai közt, később iskola működött benne. Ugyan műemlék jellegű, védett épület, de felújítása, hasznosítása meghaladja a település anyagi lehetőségeit. Ennek ellenére, állagát lehetőleg őrizve, nem áll üresen. Belépve a földszintre, igazán különleges látnivaló fogadott bennünket: ezernél több úgynevezett mesterjegyes tégla sorakozott a polcokon. Egy lelkes, a falu mindennapjait is alakító lokálpatrióta: Menyhárt Miklós a gyűjtemény létrehozója és szakértő gazdája. Jó évtizeddel ezelőtt kezdte ezeket a különleges, hely- ésipartörténeti jelentőségű emlékeket gyűjteni, az anyag harmadfél évszázad téglagyártásába enged bepillantást. Míg nézelődünk, eddigi kedves ciceronénk elköszön, s átad új kalauzunknak, ki nem más, mint Gyenes Tamás, „arany-okleveles szuszékkészítő népi iparművész” és kedves neje.

Szép, bolthajtásos lépcsőfeljáró visz fel a kastély emeletére. Folyosóján kisebb, helyi gyűjtésből származó néprajzi gyűjtemény kapott helyet, benne néhány, az egykori „erdőélés” során használt eszközzel. Bizony, borzongató belegondolni, hogy a kétméteres faszánkót („románszánkót”) a hátukon cipelték fel az erdei munkások, hogy aztán mázsás rönköket szállítsanak le a hegyoldalról. Az ilyen bükk-törzsek szolgáltatják ma is az alapanyagot Gyenes Tamás számára.

A szuszék, avagy láda, avagy szökröny a középkor lakberendezésében a szekrény szerepét töltötte be. Megtudtuk, hogy ősi előképeik az etruszkoknál égetett agyagból, a rómaiaknál kőlapokból készültek, szerkezeti felépítésüket a fából összeróttak máig őrzik. Míg a tehetősebb, úri családok, polgárok szobáiban megjelent a jól ismert ruhásszekrény, addig a paraszti háztartásokban szinte napjainkig használatban maradtak. A szuszék volt az asszonyok legféltettebb kincse, abban tartották kelengyéjük mellett a család értékeit. A szobában az ágy végénél helyezték el, hogy éjjel hozzáérhessen a lábuk, s természetesen ők őrizték a kulcsát is. Szerkezeti felépítésük nagyjából hasonló: a négy, hornyolt lábba csúsztathatók a fenék- és oldaldeszkák, a tető vagy felnyitható, vagy leemelhető. Kialakításukat csak csodálhatjuk: az egyes elemek hornyoltan illeszkednek egymáshoz, úgy, hogy még az egér sem tudott bejáratot találni. Gyenes úr, talán nem tévedünk, az életét tette fel a szuszékokra, hosszú ideje gyűjti és restaurálja a fellelt darabokat. Ő maga is készít, teljesen ősi módon, ilyeneket, kézzel hasított deszkából kezdve a díszítésig. Hát igen, a díszítés. A Kárpát-medence semmihez sem hasonlítható gazdag népművészete nagyon is szemléletesen jelenik meg a különböző tájegységek ládáin, hozzáértő szem azonnal megkülönbözteti a torockóit teszem a Dráva-mentitől. Sajnos, a mester megkért bennünket, hogy a gyűjtemény darabjait ne fotózzuk, mert egy megjelenendő könyvben szeretné első alkalommal e kincsek képeit közzétenni. Így csak néhány, még restaurálás előtt álló ládáról készítettünk felvételt.

Nagyon nehezen tudtuk a mester előadását odahagyni – de hát még volt látnivaló is, a túrát meg el se kezdtük. Utunk a kálvária mellett vezetett a 13. században épült erődtemplomhoz, ahol Lőrincz János sekrestyés úr várt minket. A román kori alapokra épült templom gótikus átépítése ma is meghatározza jellegét, noha a török dúlások után a barokk is jelen van, a torony csehsüveg kupolája és a szépen felújított oltár formájában. A Nagyboldogasszonynak szentelt templomban látható Madách Imre testvérének, Annának a sírköve, egy különleges, egy darab fából kifaragott, barokk Pieta, valamint a Zsolnay-kerámiából készült stációk. A kerített udvarban áll a frissen felújított világháborús emlékmű, száznál több értelmetlenül derékba tört élet mementójaként.

A számos látnivaló bizony rövidre szabatta az ebédidőt, pedig még ki sem értünk a faluból. Néhány régi pince mentén utunk két temető mellett is elvezetett, az egyikben az utolsó (?) börzsönyi betyár: Sisa Pista (alias Benkó István, kinek természetesen kocsmája is vagyon a faluban), a másikban Szokolyi Alajos, az első újkori olimpia bronzérmes atlétája nyugszik. Elhagyott palóc ház melletti kis kápolna marad el mellettünk – amikor szembetalálkozunk napjaink jegesével. Bizony, jól esett a hűsítő fagyi… Elértük a szépen gondozott Szokolyi-kastélyt – vállalati üdülő lévén, csak a kerítésen kívülről néztük a falon elhelyezett emléktáblát. Utunk innen már a Nagy-Völgyben, a patak mentén vezetett, hogy aztán a kis Lohonci sziklakápolnánál végre igazi erdőbe érjünk. Még hallottuk a patak mentén időző cserkészek csendes táboréletét, aztán, elköszönve a völgytől, megkezdtük az előttünk álló, jó háromszáz méteres emelkedőn az „igazi” túrát.

Jóleső árnyékot adó, gondozott erdőben kapaszkodtunk, a gyertyános-tölgyes állományt a magasabb részeken már a bükk is tarkította. Utunk mentén először két német katona sírkeresztje, majd az ismeretlen magyar katonák sírkövei emlékeztetnek az 1944 decemberi, heves harcokra. Bizony, mindnyájunkat megérintett, hogy itt, az erdő közepén sem voltak elhanyagoltak ezek a nyughelyek… Még mindig felfelé lépdelve, kedves kis tavacska mellé értünk, vize ugyan nem kék, hanem a békalencsétől tájba illően zöld volt. Az ösvény menti Kanászkereszt történetéről mit sem tudunk, de hát annak idején akár egy disznó tulajdonjogáért, akár a jobb legelő birtoklásáért hamar előkerültek a fokosok, írás meg nemigen született az ilyen esetekről. Erről beszélgetve értük el utunk legmagasabb pontját, a 470 méteren lévő Varjast. Fedett pihenőhelyét pár percre megszállva, szelíden ereszkedni kezdtünk. Újabb kis békalencsés tavacskát elhagyva, egyszer csak félrehúzott lakókocsihoz értünk. Régebb óta parkolhat mostani helyén, hogy erdei munkások pihenőhelye-e, avagy „Lajos” magánpalotája, nem derült ki.

Innentől kezdve előbb itt-ott kidőlt fák között, majd kopár hegyoldalon, sziklákon egyre meredekebben ereszkedtünk, meg-megállva a Börzsöny vad szépségét megcsodálni. Aztán lejutottunk a Kemence-patak kies völgyébe, imitt-amott „hívogató” csalánmező várt reánk, amiket a sziklás patakmederben igyekeztünk kerülgetni. De ez már nem volt hosszú szakasz, hamarosan elértük a patak mentén kanyargó kövesutat. Megnéztük az erdészek emlékművét, aztán Godóvárhoz értünk. Mivel a vonat indulásáig maradt még időnk, lendítettünk kicsit a helyi strand büféjének forgalmán – mindkét fél kölcsönös megelégedésére. Így múlatva az időt, megérkezett vonatunk, ami aztán bezakatolt velünk a bő két kilométerre lévő Kemencére. Ez igazi időutazás is, maradéka az egykoron az egész hegységet behálózó keskenynyomtávú vasútnak. Érdekessége, hogy az országban egyedül itt van hivatásforgalom 600 mm-es nyomtávon. A vasutat egyébként egy civil szervezet tartja fenn és működteti. Végállomásaegyben valóságos kisvasúti múzeum is.

Kicsit eltücskészve az érdekes vasak között, elsétáltunk a Szobra tartó buszhoz, ahonnan a vonat hozott vissza. És – Boribonnal egyetértve – megállapítottuk, hogy szép nap volt a mai.